Ne ott keress, hol ragyog a napfény,
s csillámot vet a homokon,
ott keress engem a kihunyt sugárban,
hol nem süt a nap, én ott vagyok.

Ne ott keress, hol örökké nyár van,
s átsüt a fény a bokrokon,
ott keress, ahol nyúlnak az árnyak,
s szél süvít át a lombokon.

Keress ott, ahol csikorgó tél van,
s a megfagyott világ úgy vacog,
hol az ereszen jégcsapok lógnak,
dermedtté fagyva, ott vagyok.

Hol a hópehely kristály fehéren
Csillog át minden ablakon,
s jégvirág csipke függönyt képez,
halott fehéren ott vagyok.

Némán megbújva, szavak nélkül,
dértől belepve ott vagyok,
s várom, hogy jöjjön valami fény is,
Amitől újra olvadok.

S ha rám találsz, melegíts engem,
olvaszd fel, ami rám fagyott,
nélküled halott a lelkem,
melegíts fel, míg olvadok!

Lehet, hogy én tévedtem és rossz vonatra szálltam?
Megszülettem az „állomáson”, vonatom vártam…
Jött is éppen arra egy életvonat
Ez volt mi… határozta holnapokat…

Felsírtam… anyám biztosan azt hitte, hogy örülök,
Jött egy pőre kocsi, rádobott… én belekövülök.
Vert az eső, beterített hó, szemembe vágott a szélvihar,
Volt még menetszél, szemembe a mozdony füstje… ami betakar…

(Senrjú)
Kicsi élet csak,
Megjő és semmibe megy…
Életkitöltés.
*
Vad életvonat
Robog a semmiken át.
Utas, mit tehet?
*
Utas bóklászik
Saját életvonatán…
Nézi jegyét… más!
*
Zuhog az eső,
Könny, így nem látszik arcán.
Bánattakaró!
*
Embernek bőre
Pőre kocsin, cserzett lesz.
Szépség múlandó!
*
A kidöntött fa
Síneken, útakadály.
Mozdony átgázol?
*
Pőre kocsin Te
Csak pőre utas lehetsz.
Nincsen védelem!
*
Ha megszületsz, feltesznek vonatra… nem boldog hullámvasútra,
Indulsz azonnal, húz a mozdony… de nem kellemes „társas útra”.
Menetközben ezért úgy érzed, élet maga a hullámvasút,
Azt meg már tudod, hogy ez nem... a valódi, kacagós társas út!
Egyszer bizony lent és egyszer meg fent van, így robog a vonatod,
Bár látod, hogy a sín egyenes, sőt, kinézel és te is tudod!

Hatvanhét éve meditálok, hogy vajon jó vonatra szálltam?
Mit nem tudok, hogy előző életemben és épp erre vártam?
Hosszú menetben van bőven, sínek, kitérő, mozdonyfordító,
Nagyon tűzött nap is, vert eső, volt hideg is… farkasordító!
Biz' leszállni, átszállni, lemaradni állomáson nem lehet,
A vonatom velem együtt utaztatja a megírt végzetet…
A vonatom magányos, bár pőre kocsin, néha sok az utas!
Ők jönnek, mennek, állomáson átszállnak… van ki meg társutas.
Van még potyautas, fiataluras, én meg... az öreguras.

Éjszaka, ott látok, ahol, van rendes kültéri világítás,
A nappal meg rendben van, mert akkor a napsugár a fényforrás,
De nem nekem, mert fejem felett nagy, vastag esőfelhők vannak.
Napfény sem világit, csak a más vonaton ülőnek, csak annak...

Ha leugranék, futnék, én, magamat utolérni sem tudom,
Mert arra nincsen vasút, nincsen sínek, arra nem megy… vonatom.
Kinek milyen vonata jött, amikor rádobták,
Olyan lesz élete, ez lesz, ez az mit... rászabták.
*

(Senrjú)
Éltem már hosszú
Volt, remélem, tart is még!
Én bízva bízok!
*
Éltető remény,
Mi benned, lelket tartja?!
Ne veszítsd magad!

Vecsés, 2015. február 27. – Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjú -ban

Hazánk ékköve vagy!

A víz felől rám telepszik a pajkos esti szellő,
És imádni való a vízszaga, jó, hogy erre jő.
Bajuszomat kócoló
És arcomat csókoló,
Hűvösödő fuvallat
Langymelegen simogat.

Van a Balatonnak partján sok porszem és még több, sok kőszikla,
Én az egyikre ültem, szeretem, ha a víz lábamat mossa…
Nincs messze tőlem a nádas, hallom benne neszez a vadkacsa,
Én drukkolok, jól bújjon el, nehogy belőle legyen vacsora…

Bokáig áztatom lábamat,
Ezzel döntöm mai falakat…
Idejöttem haza, pihenni,
Fülledt levegőt, itt cserélni…

A víz oly’ mintha tükör sima lenne,
Néha kiugranak… hal is van benne.
Horgászcsónakban a horgász biztos elfáradt,
Látszik, hogy elbóbiskol, víz csónakot ringat.

Nézem, csak gyönyörködve nagy vizedet,
Mélyen beszívom az illatfelhődet,
Most élvezem a partodat, szerelemmel
Csak nézek jobb-balra, tágra nyitott szemmel

Balatonunk, te magad a varázs vagy,
Míg élek, jövők… hazánk ékköve vagy.

Vecsés, 2015. július 21. – Kustra Ferenc József

Sosem szabadna annyira szeretni,
hogy önzetlen adod teljes szívedet,
mert aki ilyen forrón tud szeretni,
az egyetlen bántó szótól is remeg.
Mint rezgő nyárfa, mely hajlong a szélben,
és a vad vihar az ágát tépi meg,
s jajongva sír a késő éjszakában,
a megsebzett szív is éppen úgy rezeg.
Sosem szabadna elhinni mindent,
hisz az élet egy viharos sziget,
hol pihen a test, de sajog a lélek,
amíg nyugalmad végre megleled.
Sosem szabadna feledni mindent,
s az utolsó percig hinni kellene,
hogy az a régmúlt, halomba hullt álom,
egyszer talán még színes is lehet.
Sosem szabadna csüggedni, sírni,
csak küzdeni! Hiszen mindig érdemes!
Amíg egyet is dobban a szívünk,
hinni kell azt, hogy eztán jobb jöhet.

Mielőtt még a hideg télbe érek,
hadd mondjam el, hogy mit jelent nekem,
minden pillanat, melyet veled töltök,
és ez az érzés sose múlik el.

Minden mosoly, mely arcodról sugárzik,
oly nagy örömöt jelent énnekem,
hogy széppé teszi e hervadó világot,
s úgy érzem: szinte hazaérkezem.

Mielőtt lassan elhalna a hangom,
hadd kiáltsam ki ezerszer, ha kell,
átmennék érted tövisen, szilánkon,
hogy hűvös estéken melletted legyek.

Tűnődöm: vajon szeretsz e még engem
oly forrón, ahogy én is szeretek,
s éjszakánként, ha álmaidban látsz még,
suttogva mondod e, a nevemet?

Néha még érzem csókjaidnak ízét,
mely oly édes, mint az aranysárga méz,
aztán eltűnik álmaim ködében,
mint porszem, amelyet felkavar a szél.

Messze vagy már, s az emlék egyre tompul,
de te csillag vagy álmaim egén,
mely elkísér engem egészen a sírig,
mert én senkit így nem szerettem még.