A napsugár szórta a meleget.
Aztán felhő takarta az eget.
Megduzzadt és kiszakadt a felhő.
Eleredt a langyos nyári eső.

Csöpi az esőcsepp útnak eredt.
Millió társa közt ő is esett.
Felgyorsulva a föld felé hatolt.
Ő is az esőfüggöny része volt.

Ezt az utat már sokszor megtette.
A zuhanást mindig is szerette.
Aztán dobpergéskén földet érni.
Remek dolog esőcseppként élni.

Most is hamar földet értek sorban.
Csöpi viszont egy patakba csobbant.
Társai is szép számmal követték.
A patakot kiszélesítették.

Fürödtek és utaztak az árral.
Összecsillantak a napsugárral.
Megcsiklandozták a kishalakat.
Csöpiék jól érezték magukat.

A patak folyóvá szélesedett.
Gyors folyása lelassult lomhább lett.
A parton ivott egy marhacsorda.
Csöpi nem került tehéngyomorba.

A halak egyre nagyobbak lettek.
Csónakok helyett is hajók jöttek.
Miközben a hömpölygést folytatták,
A nagy hajókat meghintáztatták.

A folyó belefolyt a tengerbe.
Csöpi csapatával egyetembe.
A habok közt kicsit megpihentek.
Kipihenten újra útra keltek.

Feljött Csöpi a víz felszínére.
Napmeleget gyűjtött vízszívébe.
Könnyű párává változott teste.
Felemelkedett vissza a mennybe.

Siratom,Siratom bánatom
Mely pokolba folyt,megöl
De semmit sem tehetek ellene...
Tipor,szétszed s csak a por marad.

Nincs baratnőm,mely segitene
Nincs szerencsém mely mellettem lenne...
Bús időknek temetőjét éljük..
De csak tipor,szétszet...pokolba vele

Sodrodunk,Sodrodunk az árral.
Megvetjük,elfelejtjük a gondjainkat.
De az ott Lapul lenn..
Hova majd jutni fogunk.

Menny miről van itt szó?
Pokol az meg egy új szó?
Menny mely virágokkal teli?
Pokol mely üst a mélyben?

Válaszok,válaszok...
Tengernyi válaszok mely válaszra várnak.
Hol élünk mi?
Poklon vagy mennyben?

Adynak hivnak sokszor.
Lelke szelleme mely velünk van...
De 50 vagy 1 nap s már porba
folytjuk bánatunk.

Szegény Anyám! Már oly régen láttam
pedig oly sokat gondolok reá,
lehunyt szemekkel magam előtt látom
arcának kedves, szelíd mosolyát.

Látom ahogy épp tipeg elébem
lágy szellő borzolja őszülő haját,
s fülemben most is olyan tisztán hallom
szavait, mintha most mondaná.

Hallom hogy mondja: vigyázz magadra!
Féltő szemében bágyadt fény ragyog
míg reám tekint és dolgos kezével
végigsimítja homlokom.

Hálás szívvel köszönöm néki
mindazt, mit értem áldozott
s arcára lágy csókot lehelve
fájó szívvel útnak indulok.

Szeretnék egyszer még boldogan élni
messze hol csönd és béke van,
temetni mindent mi nem hagyott élni
s hinni hogy lesz még virágzó tavasz.

Szeretnék olyan messzire futni
hogy utol ne érhessen senki sem,
új álmokat és új reményt keresni
s ne zavarjon meg semmi sem.

Szeretnék végre megnyugodni
hogy ne sírjam többé át az éjszakát,
feltörő könnyemből szivárványt fakasztva
újra megtalálni százezer csodát.

Szeretnék hinni a kimondott szóban
hol nemes léleknek nyílik a virág,
zúgó viharként söpörve a rosszat,
hogy megtisztuljon e megromlott világ.

Pusztító özönvíz önti el a tájat,
elsöpör mindent a zúgó áradat!
Zavaros vizével hömpölyögve árad
s mindent elsöpör mi útjába akad.

Elönti a szántást, a zöldellő rétet,
nyomában nem marad csak víz és sártömeg,
reszketve szaladnak az állatok előtte
s védelmet keresve futnak messzire.

Nincs már semmi, mi gátat szabna néki!
Nincs olyan Isten ki megállítaná!
Hörögve dobálja dühös hullámait,
s elpusztít mindent, mi útjába áll.

Istenem! Ne engedd! Szabjál gátat néki!
Vedd vissza tőle e pusztító erőt!
Küldd inkább olyanra ki sokaknak ártott,
s a gyöngéknek add az éltető erőt!