Akarod -e az ölelésem?
akarod ?e érezni a testem
akarod- e érezni lüktetésem
összezárt gyönyörű tenyeredben

Akarod-e inni a csókomat ?
érezni szívem lázas dobolását
ahogy átüt bőrömön
ahogy átütnek rád a vágyak

Akarod-e hallani ágyunk muzsikáját
hűs érintését gyűrt lepedőnknek
hívsz-e hogy menjek hozzád ?
örök-visszatérő szeretődnek ?

A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt.

Mely lélek gigászi fájdalmakból állt újra fel,
Mert új barátoknál szeretetre lelt,
S boldog volt.

Az élet így volt szép és teljes,
Érzelmei hevesek, újra szerelmes,
De ennek vége.

Hirtelen életébe tör a kínlódás,
A sors ő alá hatalmas gödröt ás,
S ő ebben elsüllyed.

Ez egy zárt verem, falát sár borítja,
Próbál kijutni erre kapaszkodva,
De nem lehet.

Ekkor valami zajt hall a magasból,
Valaki kötelet nyújt, és szól,
Másszon fel, segít.

Hogy ki volt ez? Az igaz barátok,
S kinek nincsenek, az az átok,
Mert cserben nem hagynak soha.

A kötélen lassan halad felfele,
Már pislákolni kezd a remény fénye,
Már érzi, hogy van kiút.

Sokszor megcsúszik, de fel nem adja,
Kúszva, mászva felfele haladva
Jut előre.

Már nincsen messze a teteje,
S egyre csak nő az ereje,
És ott a fény.

A fény, mely számára stabilitást jelent,
Halkan, de reménnyel telve rebeg:
'Köszönöm Istenem!'

De ekkor hirtelen hatalmas orkán kerekedik,
A földet vaskos faágak verik,
S a vihar mindent pusztít.

Az eső úgy folyik, mint a Duna,
A gödröt még mélyebbre mossa,
A lélek alázuhan a magasból.

A földre puffanva a sebek felszakadnak,
Melyek régiek, s újak nyílnak,
A sarat vér festi vörösre.

Bekövetkezett, amitől oly rég félt,
S egy seb, amit feledni vélt,
Végül az ölte meg.

A lélek meghalt, de mégis él,
Mert a test nélküle mit sem ér,
Ám régi fényében többet nem ragyog már.

De mit tud a test ilyenkor tenni?
Csupán sírni, kínlódni, vergődni,
Mert nem maradt más.

Ezt a kínt átérezni senki sem tudja,
Megérteni, meggyógyítani őt senki sem fogja soha,
A gödör idővel feltöltődik homokkal.

A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt,
Nem zeng többé dalt.

S még valaki suttog halk hangon:
'Mondd el mi bánt, barátom!

Nincs mit tenni, telik az idő, a sivár élet, a feledésbe merül.

Mit is tehetnék, hogy a nevem fent maradjon? Talán várjam a megfelelő pillanatot?

Nagy rejtelem ez, mit sokan kerestek már. Nagy reményeket fűzve, útnak indulván.

Mi lehet a titkuk, kiknek sikerült már? Talán tudták mit tesznek, vagy a véletlen műve lehetett ez?

Bizakodva kémlelem a kék eget, s bízok benne hogy valakinek a hőse lehetek.

Addig menj haza, míg van ki haza várjon. Míg könnyes szemmel mondják, örülünk hogy látunk.addig menj haza, míg van kiért visszatérni,míg szerető karjukat, feled tárják ki. Számolj be mindenről, mi utad során történt, legyen az öröm, vagy bánat, remegő szemmel figyelik. Ne búslakodj ha újra el kell menned, de tudd az ördög mindig lesben figyel. Nem tudhatod hogy vissza varnak újra, mert az idő múlik, vele az élet is kialuszik. Nem lesz mindig nyitott ajtó előtted mint régen, nem lesz mar ugyan az a ház, hol életed élted. Addig menj haza, míg mosolyogva várnak, s nyitott szívvel fogadják, minden egyes vágyad. Féltve ölelő karjuk, tudom visszahúz, egy jobb élet reményeben, újra útnak indulsz. Vissza várnak, míg világ a világ, s tudjak jól, hogy haza húz a honvágy. Belepve újra az ajtón, érzed a megszokott illatot, könnybe lábadt szemmel, némán ölelnek a szerető karok. Csak érzed a törődést, nem szegyen a sírás, ki egykor a világra hozott, most újra vállára borulsz. Csak hullanak a könnyek, mert jól esik a viszont látás, nem lehet betelni az érzéssel, mi régen minden nap vart rad.

Már meghaltam, ne sírjatok. Fentről mosolygok rátok, s csillagként ragyogok. Latom hogy hullik könnyetek,s együtt érzek veletek. Eszembe jutnak az együtt töltött idők, sok kedves mosoly, rengeteg közösen eltöltött idő. Ha esik az eső, titeket siratlak, mert tudom, nem lehetünk együtt újra. Ha ragyog a nap, mosolygok reátok, mert visszagondolok ti rátok. Mennyi szépet és jót adtatok nekem, így visszagondolva az élet, ne mis oly förtelem. Használjátok ki minden egyes percet, legyetek boldogok, és elvezzetek az eletet. Egy napon minden feledésbe merül, én fény kent ragyogok rátok, és tudom, emlékem szívetek mélyére kerül. Nem leszek a feledésé, bennetek tovább élek, miattatok éltem, ennyi közös evet.könnyes szemmel búcsúzom tőletek, mert szívem mar nem dobban, lelkem tovább el, míg emlékem fent marad.