Hegy orma kardként döf a magas égbe,
Arany Nap köd köntöséből kilépve.
Szél úrfi finoman borzolja hajam,
Fülembe suttogva huncut szavakat.

Incselkedik velem, ígér szép napot.
Ígéri, lehozza legszebb csillagot,
De már a Hold is rég elment aludni.
Szavát tán, holnap meg tudja tartani.

Mára marad nékem földi virágtenger:
Vad árvácska, kosbor, szegfű és nefelejcs,
Réti tarka lepke virágot felkeres,

Sólyom kőröz fenn, méghozzá kerecsen,
Fehér bárányok hegyoldalt lepnek el.
Szívem kis harangja köszönt: ?Jó reggelt?.



Valahol a Kárpátokban 2015.06.22.
/Tihaháza/ -
Budapest 2015.06.28.
/írta: Bánlakyné Moravetz Edit/

Nyár végén, - korai, langyos estéken
Kiülnek a kapu elé idősek és vének.
A lemenő napra oly bánatosan néznek,
Mintha csak éreznék, rövid ez az élet.

Hófehér hajukat olykor szellő fújja,
Arcukon meglátszik a sok évnek súlya.
Megtettek már mindent, amit tenni kellett,
Az idő is... rég eljárt őszes fejük felett.

Reszkető kéz nyúl mindenki fele,
Cukorkát kínál az egyik öreg néne.
A fogatlan ajkak csendesen mozognak,
Már nekik az életből ennyi édes juthat.

- Menjünk be! - szól a cukrot kínáló,
Úgy érzem, egyre jobban fázom.
Búcsúznak szótlan... egy fejbólintással,
Kiül-e mind holnap is? - ezt a Jó ég tudja!

Oly gyorsan szállsz el fejem felett, könyörtelen vagy,
Magaddal vittél mindent, mi történt, csak emlékeket hagysz.
Elvitted magaddal, valaha fekete és dús, ragyogó hajamat,
S mit hagytál azóta... fehéren csillogó, ezüstös szálakat.

De sok örömet, bánatot és sírást cipelhetsz magaddal,
Azért meg nem állsz egy pillanatra, semmikor és soha.
Ó... te tovaszálló, könyörtelen, fukar, aljas és mostoha,
Előbb-utóbb te leszel és voltál is mindenki gyilkosa.

Néha, esténként, ha mégis felnézek a jó, öreg holdra,
Kérdezgetném sok mindenről, ha ő válaszolna.
Nem felelne semmire, noha a választ csak ő tudja,
Hisz` fenn volt ő az égen a földnek születése óta.

Hiába hát minden, sajnos, egyre csak öregszünk,
Bizony, a szép nyár tovaszállt s elmúlott felettünk.
Bele kell nyugodnunk abba, hogy már ősz van,
És tudnunk kell, jő a tél, de nem tehetünk róla.

Szegény, megfáradt véneim
a kapuk előtt, ilyenkor alkonyattájt
a megtérés szekereire várva
megőszülve, megdicsőülve
vagy a szükség görbebotjain megalázva
nem hordja már az erjedő
must szagát a szél
s a kakasok sem kiabálnak
a kertek alatt a szerelemről
csak folyton, folyvást az emlékek
az emlékek sebzett madarai
hullanak odafentről s verdesnek
lábatok előtt, a kaputok előtt
s mire van reménye a percnek?
s mit ér a távoli ígéret földje
a Kánaán ? hiába lettek útjai kikövezve ?
s hol van az álom ?
hol van az álom ami fölitta a szíveteket
karotokból az erőt, csontotokból a foszfort ?
ki biztatott, ki tántorított és ki ellen
ki védett meg titeket ?
ki feszítette velőtökben az idegeket ?!
ki tudja már ?
sejtelmes, messzi tárogatókon
játssza szólóját a magány
a csillagok fénytelen éjszakáin
s ki tudja mekkora az út még odáig ?
eljön, ami elkerülhetetlen
táncoló fekete asszonyok
táncoló fekete kocsisok
táncoló fekete lovak elhozzák egyszer !
S mégse a kín ! Mégse a kín szivárogjon
ereitekbe ! Mégse veszítsétek a hitetek !
Gyökerükkel, mint fák a földbe
mint a hegyen kövek a kövekbe !
Fogódzunk megáldva s megverve
tetteitekkel fájdalmas
s félelmes örökötökbe !
Megváltani egyszer titeket !
Önmagunk által is tiértetek !
Ámen

Füstös félhomályban ülök,
cigarettám parazsáig ér az ég
s bomlik róla sejtelmes fátyol ,
Nélküled mit érek én ?
arcomra kiül magányom és
gubbaszt, mint szótlan öregek
a kapuk előtt, ilyenkor
alkonyattájt , s nem mond az
semmit, hogy ' hiányzol '
A néma sem tudja hogyan kiáltson !
Nélküled ülök a füstös félhomályban
és a csöndet vigyázom magam felett
Odakint suhog az áprilisi szél,
ecetfák virága verdes
és semmit , semmit sem érek nélküled !
és kering velem egy furcsa rémület !
s félek !
Te nem vagy itt!
s ki tudja meddig élek ?!