Ki akart itt öregedni, megöregedni?
Jó lenne csak, vidám napokra emlékezni.
Kérdem én, a rosszakat muszáj őrizgetni?

A tengerben is csak, addig lehetünk, míg megérkezik a cunami,
Az élet teraszán ki kéne sétálni, de, akadályoz valami…
Vannak még emlékeim, de, más, már nem tudja, úgy tűnik, mind ókori.

Végre-valahára, némi jólétem van még hátra?
Vagy lecsúszok, és majd végig égek az örök lángba?
Jól gondolom, majd szembe jön és rúg ördög patája?

Vecsés, 2017. február 1. – Kustra Ferenc József – íródott bokorrímesben és önéletrajzi írásként.

Finom, kellemes étek,
Ez az, mit róla vélek,
A húsvéti sonkáról.

Gyönyörű szép a látvány,
Vendégnek terít a lány,
A húsvéti sonkából.

Mi jó helyről szereztük,
Hozzáértőtől vettük,
A húsvéti sonkát.

Lajos apó ki levágta,
Pácolta és adjusztálta,
A húsvéti sonkát.

Tudja biz’ a páclékészítést,
Nagyon érti a füstölést,
A húsvéti sonkát.

Nejem volt ki megfőzte,
Nem teszi ki a szögre,
A húsvéti sonkát.

Én feladatom felvágni,
Emberesre szeletelni,
A húsvéti sonkát.

Nálunk mindenki szereti,
Kedveli, sőt megeszi,
A húsvéti sonkát.

Finom, füstölt az illata,
Ennivaló a disznó fara,
A húsvéti sonka.

Budapest, 1997. március 30. – Kustra Ferenc József

Öregszek?

(Septolet csokor)
Időben, hogy
Ne maradjak le,
Mert fogy,
Üstöke kezembe!

Nyeregbe, seregbe?
Eszembe, fejembe?
Egekbe?
*

Rokonnak hinni?
Barátban bízni?
Testvértől kérni?

Munkahelyen komázni?
Hazafele kocsmázni?
Támadód anyázni?
Idegent benyálazni?
*

Vénülés, szélütés, enyhülés,
Repülés, fütyülés, meghűlés.

Öldöklés, lincselés, büntetés.
Sürgés,
Nyüzsgés,
Csipkés-ölelés,
Nagy nyögés?
*

(Senrjon)
Ezekre kén? felelet,
Üstökét fogni meddig lehet?
Nap felhő mögött.
*

(10 szavas)
Öregember is csak keresi válaszokat,
Vagy tudja, vagy hallat mordulásokat?
*

(3 soros-zárttükrös)
Legnagyobb baj, hogy semmit nem tudunk, körülvevő időről,
Ez ráadásul, nem egy rakás szén, amit gyorsan ki-köböl?
Legnagyobb baj, hogy semmit nem tudunk, körülvevő időről.

Időben lemaradni, akkor bizony sokból kimaradni,
De itt is van baj, hogy ember nem évelő? újra fakadni?
Visszakapni? Kitartani? Haladva, így-úgy megmaradni?

Vecsés, 2019. május 4. ? Kustra Ferenc József ? íródott: Alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.

Vízióm a jövőről…

Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.

Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.

Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?

Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...

Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!

De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.

Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…

Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?

Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.

Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.

Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…

Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.

Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!

Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?

Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…

Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.

Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…

Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.

A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…

Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

Vödör vagyok és a tisztem,
Hogy; láncra akasztott fülem
Segélyével merítenek
Kútból vizet, kiemelnek.

Magamat, jól akkor érzem,
Ha kútkáván sütkérezem.
De az biz’ kit sem érdekel,
Mit érzek a merüléssel.

Igen sokat merítenek
És itt nincsenek érzelmek.
Ember, állat vödre vagyok,
A sorsom, hogy csak szolgálok.

Ide születtem vödörnek
És jó is ez mindenkinek,
Csak engem nem kérdez senki,
Jó sötét kútba merülni?

Aztán jő a vödör sorsa,
Jól nekitámad a rozsda.
Szétmarja, lyukassá teszi,
Így nem tudja vizet merni.

Újonnan is ez a sorsa,
Hogy másokat kiszolgálja.
Ő nem született vezérnek,
Így használták el; vödörnek.

Nekiütődik kávának,
Megadja magát a sorsnak.
A láncáról leakasszák,
Nevetve szemétbe dobják.

Vecsés, 1999. február 20. – Kustra Ferenc József