Az érzelmek határozzák meg
a mindennapokat,
nem mindegy tehát az,hogy
mi hogy érezzük magunkat!
Mit gondolunk? Ettől sok függ!
Ez a meghatározó!
Gondolatunk e témában
több, mint befolyásoló.
Az
érzelmeket tudatosan
mindig meg kell rostálni,
a rosszat, a salakot
innen ki kell dobálni!
Ne foglalja helyet az, mi
a szemétdombra való,
tovább élni azzal kell,
mi testet, lelket szolgáló.
Mindenkinek megadatott
így élni az életet,
Neked hogyan kell csinálnod?
Találd ki a képletet!
Kellemetlen érzéseket
kellemessel cseréld fel,
ilyen egyszerű az egész,
s minden nap boldog leszel!
a mindennapokat,
nem mindegy tehát az,hogy
mi hogy érezzük magunkat!
Mit gondolunk? Ettől sok függ!
Ez a meghatározó!
Gondolatunk e témában
több, mint befolyásoló.
Az
érzelmeket tudatosan
mindig meg kell rostálni,
a rosszat, a salakot
innen ki kell dobálni!
Ne foglalja helyet az, mi
a szemétdombra való,
tovább élni azzal kell,
mi testet, lelket szolgáló.
Mindenkinek megadatott
így élni az életet,
Neked hogyan kell csinálnod?
Találd ki a képletet!
Kellemetlen érzéseket
kellemessel cseréld fel,
ilyen egyszerű az egész,
s minden nap boldog leszel!
Piciny kezek,melyek tétován
megszorítják az ujjamat,
piciny kezek,melyeknek érintése
szívem rejtett zugába hat.
Piciny kezek,melyektől úgy érzem
soha nem voltam boldogabb,
piciny kezek,mint lágy szellő
simítják végig arcomat.
Piciny kezek,melyektől szárnyat ölt
minden erő,és akarat
hogy újra tudjam kezdeni,
mikor már semmim sem maradt!
Csendes az erdő halkan hull a hó,
hajnalra a fákat lágyan betakaró.
Ébred a vaddisznó, ébred a szarvas,
távolból egy varjú károgást hallat.
Megindul az élet, élelmet keresnek,
vaddisznó az orrával feltúrja a földet.
A fák sűrűjében szarvas lépked csendben,
lába alatt mégis egy ág megreccsen.
Riadtan megáll, figyelme nem lankad,
egy ideig csak áll, majd tovább baktat.
Lassan közelít egy tisztás felé,
etető áll, s benne széna friss illata száll felé.
Madarak is éhesek, röpködnek fáról-fára.
Fenyő ágain keresnek enni, mégsem találnak.
Bokrok sűrűjében mi piroslik ottan?
Odaszáll egy rigó, hogy jobban lássa.
Hangos csipogással hívja társait,
gyertek ide gyorsan, találtam valamit.
Jön a madársereg, ellepik a bokrot,
kínálja magát a sok piros bogyó.
Mohón nekilátnak, nem irigy egy sem,
újonnan érkezők is serényen esznek.
Van még bokor elég, rajta érett bogyó,
jut itt bőven enni, míg nagy a hó.
Lassan esteledik, elcsitul az erdő.
Elbújik a sok állat a fagyos szél elől.
A nap is alábukik, hegy gerincén még látni,
vékony vörös csíkja rajzolja körbe a fákat.
hajnalra a fákat lágyan betakaró.
Ébred a vaddisznó, ébred a szarvas,
távolból egy varjú károgást hallat.
Megindul az élet, élelmet keresnek,
vaddisznó az orrával feltúrja a földet.
A fák sűrűjében szarvas lépked csendben,
lába alatt mégis egy ág megreccsen.
Riadtan megáll, figyelme nem lankad,
egy ideig csak áll, majd tovább baktat.
Lassan közelít egy tisztás felé,
etető áll, s benne széna friss illata száll felé.
Madarak is éhesek, röpködnek fáról-fára.
Fenyő ágain keresnek enni, mégsem találnak.
Bokrok sűrűjében mi piroslik ottan?
Odaszáll egy rigó, hogy jobban lássa.
Hangos csipogással hívja társait,
gyertek ide gyorsan, találtam valamit.
Jön a madársereg, ellepik a bokrot,
kínálja magát a sok piros bogyó.
Mohón nekilátnak, nem irigy egy sem,
újonnan érkezők is serényen esznek.
Van még bokor elég, rajta érett bogyó,
jut itt bőven enni, míg nagy a hó.
Lassan esteledik, elcsitul az erdő.
Elbújik a sok állat a fagyos szél elől.
A nap is alábukik, hegy gerincén még látni,
vékony vörös csíkja rajzolja körbe a fákat.
- Magadra vigyázz!
- Értem ne aggódj!
Sokáig nézlek, búcsúzunk.
- Ég Veled!
Te még mindig integetsz.
Megyek, - de minden lépés nehéz,
súlyt aggattak lábamra.
Léptem lassul, visszanézek,
hogy látlak-e még?
Te felém nevetsz,
s biztatom magam.
- Menj tovább!
- Vissza ne nézz!
S aztán ismét visszafordulok,
és karomat lengetem.
Mosolyom eltorzul,
a könnyem megered.
Megyek! - Jaj pedig, ha tudnád
mily kín gyötri szívemet,
ahogy távolodom
arcodat már elmosódva látom.
Már hangosan zokogok!
De jó is, hogy ezt már Te nem látod.
Sokáig állsz, s nézel felém,
talán sírsz Te is Kedvesem?
- Értem ne aggódj!
Sokáig nézlek, búcsúzunk.
- Ég Veled!
Te még mindig integetsz.
Megyek, - de minden lépés nehéz,
súlyt aggattak lábamra.
Léptem lassul, visszanézek,
hogy látlak-e még?
Te felém nevetsz,
s biztatom magam.
- Menj tovább!
- Vissza ne nézz!
S aztán ismét visszafordulok,
és karomat lengetem.
Mosolyom eltorzul,
a könnyem megered.
Megyek! - Jaj pedig, ha tudnád
mily kín gyötri szívemet,
ahogy távolodom
arcodat már elmosódva látom.
Már hangosan zokogok!
De jó is, hogy ezt már Te nem látod.
Sokáig állsz, s nézel felém,
talán sírsz Te is Kedvesem?
Sétáltam a folyó parton, hol Veled jártam még,
most egyedül jöttem meggyőződjek,
hogy mily emléket idéz.
Leültem a kopott padra, hol fogtad a kezem,
oly szerelmesen súgtad, hogy nem engedsz el sosem.
Jártunk térdig érő fűben,
jártunk hóban és fagyban.
Most egyedül járom az utunkat,
a lehullott száraz avarban.
Lábam alatt megannyi emlék,
mi szívemet mardossa,
bár láthatnád Kedvesem a bevésett nevünket
hűen őrzi a pad.
Minden egyes száraz levél emléket őriz mirólunk,
hangtalan hullik alá, mégis a fülembe valamit súg.
Olyan mesét, mi valóság volt nem is tudja, látta más,
csak az öreg tölgy, ami ott áll a folyó túlpartján.
Levetette szép ruháját, ágai mint csupasz kar,
úgy nyújtja az ég felé, mintha csak imát mondana.
Lágy szellő lengedez, a hajamba is belekap.
Tündöklő kék tükrében, andalogni még,
nézem a lángvörös leveleket, amiket kerget a szél.
Hosszú úton végigmentem, s rád gondoltam én.
Minden fa és bokor, búcsút intett rég.
Mintha tudták volna hajdan,
nem látnak minket együtt már,
hogy egyedül sétálok tovább,
s azt, hogy szívem nagyon fáj.
Összesúgnak fák és bokrok.
Vérvörös falevél zizegve száll, mellettem földre hull,
elhalkult a nesz is már.
Csend! - Oly fájó és rideg!
Nyugovóra tér a nap!
Nem takarja szemem elől, a fák koronáin is átvillan.
Szürkület ül a tájra,sötétedik az ég alja.
Lassan ballagok a hosszú úton,
nyirkos pára szállt a padra.
Gondolatok járnak a fejemben,
miért nem lehetsz mellettem?
Lágy szellő érinti arcomat,
lelked a lelkem ölelve csókolja.
Megborzongok a gondolattól, ölelném a világot.
Ott lennél Te is Kedvesem, ölelő karomat kitárom.
- Nincs itt senki! - Nem is lehet!
- Messze vitte a szél a neved!
- Kiáltom, hátha hallod, de csak a zúgó szél
válaszát hallom!
- S azt, hogy ég áldjon Kedvesem!
most egyedül jöttem meggyőződjek,
hogy mily emléket idéz.
Leültem a kopott padra, hol fogtad a kezem,
oly szerelmesen súgtad, hogy nem engedsz el sosem.
Jártunk térdig érő fűben,
jártunk hóban és fagyban.
Most egyedül járom az utunkat,
a lehullott száraz avarban.
Lábam alatt megannyi emlék,
mi szívemet mardossa,
bár láthatnád Kedvesem a bevésett nevünket
hűen őrzi a pad.
Minden egyes száraz levél emléket őriz mirólunk,
hangtalan hullik alá, mégis a fülembe valamit súg.
Olyan mesét, mi valóság volt nem is tudja, látta más,
csak az öreg tölgy, ami ott áll a folyó túlpartján.
Levetette szép ruháját, ágai mint csupasz kar,
úgy nyújtja az ég felé, mintha csak imát mondana.
Lágy szellő lengedez, a hajamba is belekap.
Tündöklő kék tükrében, andalogni még,
nézem a lángvörös leveleket, amiket kerget a szél.
Hosszú úton végigmentem, s rád gondoltam én.
Minden fa és bokor, búcsút intett rég.
Mintha tudták volna hajdan,
nem látnak minket együtt már,
hogy egyedül sétálok tovább,
s azt, hogy szívem nagyon fáj.
Összesúgnak fák és bokrok.
Vérvörös falevél zizegve száll, mellettem földre hull,
elhalkult a nesz is már.
Csend! - Oly fájó és rideg!
Nyugovóra tér a nap!
Nem takarja szemem elől, a fák koronáin is átvillan.
Szürkület ül a tájra,sötétedik az ég alja.
Lassan ballagok a hosszú úton,
nyirkos pára szállt a padra.
Gondolatok járnak a fejemben,
miért nem lehetsz mellettem?
Lágy szellő érinti arcomat,
lelked a lelkem ölelve csókolja.
Megborzongok a gondolattól, ölelném a világot.
Ott lennél Te is Kedvesem, ölelő karomat kitárom.
- Nincs itt senki! - Nem is lehet!
- Messze vitte a szél a neved!
- Kiáltom, hátha hallod, de csak a zúgó szél
válaszát hallom!
- S azt, hogy ég áldjon Kedvesem!

Értékelés 

