Idő 
Értékelés 
Értékelés Orcák összeborultak, egymásban érezhetik heves gondolatokat!
Orcák összeborultak, meg a testükben a gondos mozgásokat.
Orcák összeborultak, füllel meg hallják nászágy nyikorgásokat.
Orcák összeborultak, kint meleg nő, ők érzik a hőhullámokat
Orcák összeérnek már,
szinkronban zeng a forró testük.
Izzik a reggel.
*
Orcák, ha elől egymásba forrtak, szélére kerültek a szerelem-kútnak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, vízbe lökve vége a cserépkorsónak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, ez egy kihívás az ebédre hívásnak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, ez véget vet a nevető ajkaknak.
Orcáik összeforrnak,
szerelem- kút szélén csók lebeg.
Elhallgat a száj.
*
Kert végében újhagyma ágyások, ők onnan lesik, hogy bizony ők mások.
Kert végében újhagyma ágyások, ők el is döntik, hogy kissé nagyon mások
Oda les az újhagyma,
a kert végében suttog, - bizony
mi mások vagyunk!
*
A fürtös paradicsomok tízesével lengnek, ők egy kis össze bújásban benne lennének.
A fürtös paradicsomok tízesével lengnek, rá is jönnek, hogy ők kenyér feltét lesznek.
Olvad reggeli napfény,
összebújnak akár a remény.
Nem leszünk feltét!
*
Orcák szeretően viselkednek, egymástól el nem mennek!
Orcák szeretően viselkednek, egymást nagyon szeretnek!
Orcák ölelik egymást,
némán, szelíden lelkük együtt.
Összeforr szívük.
*
A szél meg föl támadt, angyalhajat rájuk fújva támadt…
A szél meg föl támadt, szemük alatt örömkönny száradt…
Olyan vágy szállt reájuk,
testük egymásban oldva pihent.
Örömkönnyük száll.
*
Az udvari diófának van egy vékony-vastag csodaága, ez mi szerelem fölvigyázója!
Az udvari diófának van egy nagy, szerelmi csodaága, ő az össze borulók megóvója…
Omlik ágról a csoda,
mit dió rejt, őrzi szerelmet.
Összebújós hely.
*
Éljen a szerelem, nem is baj, ha az angyalok óvnak engem,
Éljen csak a szerelem, sokáig, nagyon óvjon még engem!
Oly halk a világ, mikor
rám néz szemed, megáll a jelen.
Csókodban lakok.
Vecsés, 2025. május 7. – Siófok, 2025. május 8. - Kustra Ferenc József- írtam: az anaforás leoninusokat. Az anaforás senrjonokat: Gránicz Éva szerző-, és poétatársam írta.
Orcák összeborultak, meg a testükben a gondos mozgásokat.
Orcák összeborultak, füllel meg hallják nászágy nyikorgásokat.
Orcák összeborultak, kint meleg nő, ők érzik a hőhullámokat
Orcák összeérnek már,
szinkronban zeng a forró testük.
Izzik a reggel.
*
Orcák, ha elől egymásba forrtak, szélére kerültek a szerelem-kútnak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, vízbe lökve vége a cserépkorsónak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, ez egy kihívás az ebédre hívásnak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, ez véget vet a nevető ajkaknak.
Orcáik összeforrnak,
szerelem- kút szélén csók lebeg.
Elhallgat a száj.
*
Kert végében újhagyma ágyások, ők onnan lesik, hogy bizony ők mások.
Kert végében újhagyma ágyások, ők el is döntik, hogy kissé nagyon mások
Oda les az újhagyma,
a kert végében suttog, - bizony
mi mások vagyunk!
*
A fürtös paradicsomok tízesével lengnek, ők egy kis össze bújásban benne lennének.
A fürtös paradicsomok tízesével lengnek, rá is jönnek, hogy ők kenyér feltét lesznek.
Olvad reggeli napfény,
összebújnak akár a remény.
Nem leszünk feltét!
*
Orcák szeretően viselkednek, egymástól el nem mennek!
Orcák szeretően viselkednek, egymást nagyon szeretnek!
Orcák ölelik egymást,
némán, szelíden lelkük együtt.
Összeforr szívük.
*
A szél meg föl támadt, angyalhajat rájuk fújva támadt…
A szél meg föl támadt, szemük alatt örömkönny száradt…
Olyan vágy szállt reájuk,
testük egymásban oldva pihent.
Örömkönnyük száll.
*
Az udvari diófának van egy vékony-vastag csodaága, ez mi szerelem fölvigyázója!
Az udvari diófának van egy nagy, szerelmi csodaága, ő az össze borulók megóvója…
Omlik ágról a csoda,
mit dió rejt, őrzi szerelmet.
Összebújós hely.
*
Éljen a szerelem, nem is baj, ha az angyalok óvnak engem,
Éljen csak a szerelem, sokáig, nagyon óvjon még engem!
Oly halk a világ, mikor
rám néz szemed, megáll a jelen.
Csókodban lakok.
Vecsés, 2025. május 7. – Siófok, 2025. május 8. - Kustra Ferenc József- írtam: az anaforás leoninusokat. Az anaforás senrjonokat: Gránicz Éva szerző-, és poétatársam írta.
Ha vóna, de nuku…
Hűsűl az idő, de szerelem melegítene,
Csak nincs nő egy se, aki bőszen fölhevítene!
Pedig nem lennék neki hálátlan,
Viselkednék, mint aki pártatlan.
De a gond, nem tudom hol és merre keressem,
Pedig nőért rettenetesen fáj a lelkem.
*
Nem minden nő tűnik el!
Van ki téged őszintén ölel,
Szívből, igazán.
* *
Tudom és érzem, hogy én senkinek nem kellek, reám senki nem vet szemet,
Én meg nem szeretem a nő nélküli bús-magányos, csak tengés életet.
*
Ne fájjon szíved, lelked,
Csak vár sorára a szerelem.
Talán épp most jő!
* *
(Bokorrímes)
Az udvaromban van egy kút, vajon ugorjak bele?
Szerencséje neki, mert vagy negyven éve, már tele…
Így a nagy ugrás elmarad, földön a lelkem helye.
*
Még lángol benned a szó!
Itt a helyed, sokan szeretnek.
Ne gyötörd magad!
* *
(Bokorrímes, önrímes)
Megint kibabrált velem az élet, pedig csak enyém nőt kérek,
Aki szeretne, aki zsíros kenyeret is főzne, mit kérek.
Bíz’ ez egy hevenyészett kívánság... amit vágyva, nagyon kérek.
*
A szívem érted dobban.
Nincs ok búra, mindened leszek.
Vágyad teljesül.
Vecsés, 2025. április 11. – Siófok- 2025. április 17. Kustra Ferenc József- írtam: bús versnek, mert senkinek kellek. A senrjonok: poéta-, és szerzőtársam Gránicz Éva munkája!
Hűsűl az idő, de szerelem melegítene,
Csak nincs nő egy se, aki bőszen fölhevítene!
Pedig nem lennék neki hálátlan,
Viselkednék, mint aki pártatlan.
De a gond, nem tudom hol és merre keressem,
Pedig nőért rettenetesen fáj a lelkem.
*
Nem minden nő tűnik el!
Van ki téged őszintén ölel,
Szívből, igazán.
* *
Tudom és érzem, hogy én senkinek nem kellek, reám senki nem vet szemet,
Én meg nem szeretem a nő nélküli bús-magányos, csak tengés életet.
*
Ne fájjon szíved, lelked,
Csak vár sorára a szerelem.
Talán épp most jő!
* *
(Bokorrímes)
Az udvaromban van egy kút, vajon ugorjak bele?
Szerencséje neki, mert vagy negyven éve, már tele…
Így a nagy ugrás elmarad, földön a lelkem helye.
*
Még lángol benned a szó!
Itt a helyed, sokan szeretnek.
Ne gyötörd magad!
* *
(Bokorrímes, önrímes)
Megint kibabrált velem az élet, pedig csak enyém nőt kérek,
Aki szeretne, aki zsíros kenyeret is főzne, mit kérek.
Bíz’ ez egy hevenyészett kívánság... amit vágyva, nagyon kérek.
*
A szívem érted dobban.
Nincs ok búra, mindened leszek.
Vágyad teljesül.
Vecsés, 2025. április 11. – Siófok- 2025. április 17. Kustra Ferenc József- írtam: bús versnek, mert senkinek kellek. A senrjonok: poéta-, és szerzőtársam Gránicz Éva munkája!
Hosszú az út az állomásig
s azon tűnődöm, mit vegyek?
Valami szépet szeretnék most,
amelyben örömed leled.
Elbambulok. És nem veszem észre,
hogy a vonat jön, s hirtelen
csak a vonatok sípolása
hangzik fülembe élesen.
felszállok gyorsan, s álmos utasok
közé leülök csendesen,
kora hajnal van, alig van élet,
s néhány utas még szendereg.
Lehunyt szemekkel utazom én is,
a kupé olyan jó meleg,
vagy csak a vágy fűt, nem tudom már,
amellyel hozzád érkezem.
Nem tudtam neked venni semmit,
hisz a vonat jött hirtelen,
pedig annyira szerettem volna,
hogy érezd: fontos vagy énnekem.
Rád gondolok, és feltolul bennem
annyi öröm, és félelem,
vajon szeretsz még? S vársz- e, engem?
Kérdezem magamtól csendesen.
És a vonat most közelebb visz,
egyre gyorsabban robog velem,
olyan hangosan zakatol most,
akár az én bolond szívem.
Aztán hirtelen megáll, s látom,
olyan boldogan integetsz!
Nem tudok szólni, karodba omlok.
De jó, hogy itt vagy kedvesem!
Mintha valami fény derengne,
amely átjárja mindenem,
s összeforrunk egy ölelésben,
szelíden, szerelmesen.
s azon tűnődöm, mit vegyek?
Valami szépet szeretnék most,
amelyben örömed leled.
Elbambulok. És nem veszem észre,
hogy a vonat jön, s hirtelen
csak a vonatok sípolása
hangzik fülembe élesen.
felszállok gyorsan, s álmos utasok
közé leülök csendesen,
kora hajnal van, alig van élet,
s néhány utas még szendereg.
Lehunyt szemekkel utazom én is,
a kupé olyan jó meleg,
vagy csak a vágy fűt, nem tudom már,
amellyel hozzád érkezem.
Nem tudtam neked venni semmit,
hisz a vonat jött hirtelen,
pedig annyira szerettem volna,
hogy érezd: fontos vagy énnekem.
Rád gondolok, és feltolul bennem
annyi öröm, és félelem,
vajon szeretsz még? S vársz- e, engem?
Kérdezem magamtól csendesen.
És a vonat most közelebb visz,
egyre gyorsabban robog velem,
olyan hangosan zakatol most,
akár az én bolond szívem.
Aztán hirtelen megáll, s látom,
olyan boldogan integetsz!
Nem tudok szólni, karodba omlok.
De jó, hogy itt vagy kedvesem!
Mintha valami fény derengne,
amely átjárja mindenem,
s összeforrunk egy ölelésben,
szelíden, szerelmesen.
Tombolj vihar! Söpörj el engem!
Ne engedd azt, hogy itt legyek!
Vigyél magaddal árkon-bokron,
had legyek dühöngő szeled.
S olyan erős, mely összezúzza
minden apró kis kételyem,
mely visszatart, s nyugodni nem hagy,
cafatra tépve lelkemet.
Fújj a szemembe porszemet, vagy
takard le mind a két szemem!
Ne engedd azt, hogy megláthassam,
mikor sírnak a fellegek.
Ne lássam, mikor megtört szemükből
patakzó árként könny pereg,
elsiratva e gonosz világot,
hol már nincs helye semminek.
Ne engedd azt, hogy itt maradjak,
Hisz, a lelkem most úgy remeg,
mint a viharban hajló nyárfa,
mely minden ízében megremeg.
Tiporj el mindent, mi visszahúz még,
dörgő haraggal, hogy nekem
ne legyen többé semmi más itt,
csak halomra döntött romhegyek.
Vigyél magaddal, s ne engedj el,
míg nem csillapítod lelkemet,
hisz most összetört. S darabokban
megtépve, zúzva ott hever.
Ne engedd azt, hogy visszatérjek,
hisz már nem maradt semmi sem,
miért itt legyek, s nem hiányzom,
nem vár már vissza senki sem.
Sodorj oda, hol megtépett lelkek
várnak, ott talán meglehet,
hogy elfogadnak, és úgy szeretnek,
ahogyan én is szeretek.
Ne engedd azt, hogy itt legyek!
Vigyél magaddal árkon-bokron,
had legyek dühöngő szeled.
S olyan erős, mely összezúzza
minden apró kis kételyem,
mely visszatart, s nyugodni nem hagy,
cafatra tépve lelkemet.
Fújj a szemembe porszemet, vagy
takard le mind a két szemem!
Ne engedd azt, hogy megláthassam,
mikor sírnak a fellegek.
Ne lássam, mikor megtört szemükből
patakzó árként könny pereg,
elsiratva e gonosz világot,
hol már nincs helye semminek.
Ne engedd azt, hogy itt maradjak,
Hisz, a lelkem most úgy remeg,
mint a viharban hajló nyárfa,
mely minden ízében megremeg.
Tiporj el mindent, mi visszahúz még,
dörgő haraggal, hogy nekem
ne legyen többé semmi más itt,
csak halomra döntött romhegyek.
Vigyél magaddal, s ne engedj el,
míg nem csillapítod lelkemet,
hisz most összetört. S darabokban
megtépve, zúzva ott hever.
Ne engedd azt, hogy visszatérjek,
hisz már nem maradt semmi sem,
miért itt legyek, s nem hiányzom,
nem vár már vissza senki sem.
Sodorj oda, hol megtépett lelkek
várnak, ott talán meglehet,
hogy elfogadnak, és úgy szeretnek,
ahogyan én is szeretek.
Oly sokan kérdezték, mért írok mindig
olyan szomorú verseket?
Talán azért, mert nehéz az élet,
s úgy a lelkemen viselem.
A megfáradt arcok mosolyhiányát
melyek úgy tűnnek fel nekem,
mint könnytől csillogó megtört szemekben
messze révedő tekintetek.
Kínos mosolyok ülnek az arcon,
s kényszer kacajok csengenek,
bárhogy titkolják, mindig megérzem,
mennyi fájdalmat rejtenek.
Olyankor szeretném nekik adni
szívem melegét teljesen,
hogy felolvassza a jégvirágot
a dermedtté fagyott lelkeken.
Szeretnék nekik erőt adni,
bár az enyém sem végtelen,
hogy letéphessék hatalmas láncuk,
mely börtönbe zárja lelküket.
Hisz aki boldog, magasan szárnyal,
s ereje szinte végtelen,
mint a csillagok sokasága
ott fent, a tejútrendszeren.
Amikor boldog arcokat látok,
én is teljesen más leszek!
Istenem! Nézz le, s derűt sugározz
ott ahol mosoly nincs jelen.
Hiszen ott van a legnagyobb szükség!
Ott töröld le a könnyeket!
Had lássam, ahogy mosolyognak
azok a megtört emberek.
olyan szomorú verseket?
Talán azért, mert nehéz az élet,
s úgy a lelkemen viselem.
A megfáradt arcok mosolyhiányát
melyek úgy tűnnek fel nekem,
mint könnytől csillogó megtört szemekben
messze révedő tekintetek.
Kínos mosolyok ülnek az arcon,
s kényszer kacajok csengenek,
bárhogy titkolják, mindig megérzem,
mennyi fájdalmat rejtenek.
Olyankor szeretném nekik adni
szívem melegét teljesen,
hogy felolvassza a jégvirágot
a dermedtté fagyott lelkeken.
Szeretnék nekik erőt adni,
bár az enyém sem végtelen,
hogy letéphessék hatalmas láncuk,
mely börtönbe zárja lelküket.
Hisz aki boldog, magasan szárnyal,
s ereje szinte végtelen,
mint a csillagok sokasága
ott fent, a tejútrendszeren.
Amikor boldog arcokat látok,
én is teljesen más leszek!
Istenem! Nézz le, s derűt sugározz
ott ahol mosoly nincs jelen.
Hiszen ott van a legnagyobb szükség!
Ott töröld le a könnyeket!
Had lássam, ahogy mosolyognak
azok a megtört emberek.
