Nos barátim! Kedves jó Atyámfiai…
Ki nem meri magát magyarnak nevezni?
Ebbe az embertelen világba eljött az idő, hogy beváltsuk szavunkat!
Nincs mese minékünk védelmeznünk kell családot, hazát, vagyis… önmagunkat!
Mi mindig büszkék voltunk a saját névre, hogy „Magyar”!
Persze okunk volt rá, méltán, mert dicső faj az magyar…
Sohasem fért gyávaság ezen nemzethez, pedig részesültünk üldöztetésben,
De ki magyar soha ne féljen, míg világ lesz… majd utazunk mi göncölszekérben…
Hogy itt vagyunk, ezért sokat tettek ős apáink hajdanta,
Legyünk mi mindenképpen és méltón a „méltóak” utódja.
Lelkesülve éljünk egész életben és bizony szívvel-lélekkel,
Tegyük meg mi is azt, amit a megírt sors szerint nekünk tenni kell.
A történelmileg dicső pálya nyitott ám előttünk,
Haladjunk mi előre, rajt’ és mi előre siessünk.
Szégyen és átok hulljon, gyávák meg árulók fejére,
Kik félnek kilépve tenni… a mindennapi harctérre.
Ha már majd a harci dob pereg és zúg-bőg az ágyú javába,
Előre mindenkinek… akiknek kedves a magyar hazája.
Bár egy harcban sok szerető szív vére ömlik el,
Szabadságunk akkor majd, nagy diadalt könyvel el…
Mert bizony, minket a „nyugati műveltek” nem szeretnek olyan-nagyon sokan…
Mi végül is kicsi ország vagyunk… de, magyarok tizenöt milliónyian.
Vecsés, 2023. március 16. – Kustra Ferenc József – íródott: Petőfi István, „Nos barátim” c. ver-se átirataként. (Verbász, 1848. Írta: Petőfi István: 1825 – 1880) [Közzétette Mucsi Antal Toni műfordító.]

Úgy szeretnék szabad lenni,
Testem rabságából kivedleni,
Lelkem járná a világot, akár a vándormadár,
Látnám a szépet, látnám a jót,
Fellegekbe szállni, ó, milyen jó.
Szárnyamat szél csapdosná,
Ázott testemet vihar pusztítaná,
A Nap fényében megfürödnék,
S a tél havában én is megpihennék.
Bejárnám a díszes keletet, a habzsoló nyugatot,
Szállnék hegyeken s vizeken
Át, a tükörkék, gyönyörű tengereken.
Sorsomat üldözném, utamat keresném,
S ha megtalálnám, azt végig be is járnám.
Ez lennék én: madár a szélben,
Egy múló és fájó gondolat,
Ki föntről szemléli a világot,
S habár magányos, tudja jól:
Álmokat üldözni vétek.
2012.

Forrongnak a létkérdések…
Senkit nem érdekel, hogy mit írok,
Írok így hát, magamnak.
Senkit nem érdekel, mit gondolok,
Gondolok hát, magamnak.
Gondolataim, írásaim, verseim nem érdekli az embereket.
Magamban gondolkodok, írni is magamnak fogok! Gyógyítja lelkemet.
Gondolataim, írásaim, verseim nem érdekli az embereket.
Önmagam vagyok.
Az egész világ bennem,
Bennem, lelkemben ragyog.
Lélekben vagyok -
Önmagamtól ragyogok.
A világ bennem éled.
*
Senkit nem érdekel, hogy mit érzek,
Érzek hát magamnak.
Senkit nem érdekel, mit, hogy nézek,
Nézek hát magamnak.
Nem ismerik, ők az érzéseim s mit kedvelek, mert nem szeretnek.
Nem számít! Szeretem önmagamat s nem őket. Kedvem szerint teszek.
Nem ismerik, ők az érzéseim s mit kedvelek, mert nem szeretnek.
Ismertlen’ vagyok.
A világnak darabja,
Vagyok láthatatlan én.
Láthatatlanság,
Világ nem érezhet meg,
Pedig benne élek még.
*
Senkit nem érdekel, hogy hogyan élek,
Élek én magamnak.
Senkit nem érdekel, hogy rosszul élek,
Élek hát magamnak.
Élek vagy halok, az ma már kicsit sem érdekli az embereket.
Élem életem, ahogy tudom, vigasztalom megsebzett lelkemet.
Élek vagy halok, az ma már kicsit sem érdekli az embereket.
Furcsa látomás,
A világ ilyen rút s szép.
Magam által ismerem.
A világ, csodás.
És kevésbé egyszerre...
Én vagyok varázstükre.
Vecsés, 2004. augusztus 7. – Szabadka, 2018. július 21. - Mórahalom, 2018. augusztus 18. - Kustra Ferenc – a verset én írtam, alá a 3 soros-zárttükrös –t Jurisin Szőke Margit, címük: „Élek vagy halok...” A sedoka –k Farkas Tekla munkája.

Ha van Sorsom, hát az bizony nem szeret.
Csak messziről, túloldalról integet.
Szerencse adó jó isten, add nekem,
Hogy ne kelljen, így... jobb legyen életem!
Volt már felettünk mennykő is, tán' több ezer,
Lopakodós az alkonyat, körbeteker.
De engem Ők csak kevésbé szeretnek,
Úgy gondolják, senki vagyok... eretnek.
Villám-szimfónia szól a sötétlő égből,
Feketés füst száll a sors hajókéményéből.
A forró vaskazánban fekete kőolaj ég,
A sors tán' részegen henceg; a kezdet már a vég.
Mindig is a mézes ajkaival csábított,
Én elvesztem örvényében, ő csak ámított!
Lehúzott a mélybe...
Le a meredélybe.
Jobb volna végre embernek lenni!
Embernek, másnak nem... soha semmi!
Vecsés, 2012. január 6. – Kustra Ferenc József. íródott önéletrajzi írásként.

Nem vagyok én János,
Aranyból sem vagyok,
A lelkem is sáros,
Eleget sem adok.
Hogyha méltóbb lennék,
Tán jobban is szeretnék.
Erre vagyok képes,
Nem voltam én lépes.
Nyúlból van a szívem,
Bátorságom szerény,
Nincsen nekem hírem,
Nem vagyok nagy legény.
Amit tudtam adtam,
Elvették mit hagytam.
Kaptam is, nem mondom...
Úszik még a sorsom.
Az ősz derekán túl,
Erőm elfogyóban.
Hangom is vízbe fúl,
A lét lefolyóban.
Aki lettem...voltam.
Hegyeket nem hordtam.
Csak dolgozni mertem,
Ma is felébredtem.
Keresztem még viszem,
Fel a golgotára.
Addig jó míg hiszem,
Jön holnap a mára!
Dunatőkés, 2024 március 3.
Aranyból sem vagyok,
A lelkem is sáros,
Eleget sem adok.
Hogyha méltóbb lennék,
Tán jobban is szeretnék.
Erre vagyok képes,
Nem voltam én lépes.
Nyúlból van a szívem,
Bátorságom szerény,
Nincsen nekem hírem,
Nem vagyok nagy legény.
Amit tudtam adtam,
Elvették mit hagytam.
Kaptam is, nem mondom...
Úszik még a sorsom.
Az ősz derekán túl,
Erőm elfogyóban.
Hangom is vízbe fúl,
A lét lefolyóban.
Aki lettem...voltam.
Hegyeket nem hordtam.
Csak dolgozni mertem,
Ma is felébredtem.
Keresztem még viszem,
Fel a golgotára.
Addig jó míg hiszem,
Jön holnap a mára!
Dunatőkés, 2024 március 3.