Délibábos róna vidék!
Te szép táj, ismersz-e még? . . .
S te kis patak, hol fölötted
Ma is játszik,
Ragyog a nap, kék az ég.
Lelkem tükre vagy te ma is,
Miként voltál egykoron,
Számtalanszor fürödve itt
Habjaid közt
Lettem én veled rokon . . .
Hogy ki földje ez a táj itt?
Mellékes velünk szemben.
De az érzés, a vonzalom
Él közöttünk,
Ez beszél százszor szebben . . .
S ti zöld mezők, lombos erdők,
Ismertek még engemet? . . .
Azt a fiut, aki egykor
Itt élt, játszott,
Pillangókat kergetett? . . .
Emlékszetek ti magas fák,
Egykor annak idején!?
Varjufészket, vércsefiat
Zsákmányoltam
Sudaratok tetején . . .
Erdő, mező, virágos rét!
Kismadárkák éneke,
És köszöntelek benneteket,
Szülő anyánk
Rég nem látott gyermeke! . . .
Ah, te vagy közöttümk! . . . - szól az erdő
Te vagy rég nem látott testvérünk? . . .
Hogy te tőlünk egykor bucsut vettél
Őseink beszélték ezt nekünk . . .
Tavaszon át a langyos szellővel
Beszélték ezt a kék ibolyák,
A gyöngyvirág és a liliomok,
A szegfük, rózsák és orgonák . . .
Lásd, mi mind itt vagyunk, de hol valál
Te, aki minket ugy szerettél?
Jer keblünkre s mond el élményid
Amióta tőlünk elmentél . . .
Élményim és szenvedésimet,
Virágaim! - oh ne kérdjétek! . . .
Egy iszonyu orkántól üzetve
Futottam, csakhogy ideérjek . . .
Élményim? - jobb, ha el nem mondom,
Mert ti ha azokat tudnátok,
Hogy emberek közt mily pusztulás van?
Ti mind könnyekre fakadnátok . . .
Most, hadd élvezze hát szomjas lelkem
Dus kelyhetek édes illatát:
Hadd feledjem el e pillanatban
Ezt a nagy . . . világtragédiát . . .
1915. május 16.
Te szép táj, ismersz-e még? . . .
S te kis patak, hol fölötted
Ma is játszik,
Ragyog a nap, kék az ég.
Lelkem tükre vagy te ma is,
Miként voltál egykoron,
Számtalanszor fürödve itt
Habjaid közt
Lettem én veled rokon . . .
Hogy ki földje ez a táj itt?
Mellékes velünk szemben.
De az érzés, a vonzalom
Él közöttünk,
Ez beszél százszor szebben . . .
S ti zöld mezők, lombos erdők,
Ismertek még engemet? . . .
Azt a fiut, aki egykor
Itt élt, játszott,
Pillangókat kergetett? . . .
Emlékszetek ti magas fák,
Egykor annak idején!?
Varjufészket, vércsefiat
Zsákmányoltam
Sudaratok tetején . . .
Erdő, mező, virágos rét!
Kismadárkák éneke,
És köszöntelek benneteket,
Szülő anyánk
Rég nem látott gyermeke! . . .
Ah, te vagy közöttümk! . . . - szól az erdő
Te vagy rég nem látott testvérünk? . . .
Hogy te tőlünk egykor bucsut vettél
Őseink beszélték ezt nekünk . . .
Tavaszon át a langyos szellővel
Beszélték ezt a kék ibolyák,
A gyöngyvirág és a liliomok,
A szegfük, rózsák és orgonák . . .
Lásd, mi mind itt vagyunk, de hol valál
Te, aki minket ugy szerettél?
Jer keblünkre s mond el élményid
Amióta tőlünk elmentél . . .
Élményim és szenvedésimet,
Virágaim! - oh ne kérdjétek! . . .
Egy iszonyu orkántól üzetve
Futottam, csakhogy ideérjek . . .
Élményim? - jobb, ha el nem mondom,
Mert ti ha azokat tudnátok,
Hogy emberek közt mily pusztulás van?
Ti mind könnyekre fakadnátok . . .
Most, hadd élvezze hát szomjas lelkem
Dus kelyhetek édes illatát:
Hadd feledjem el e pillanatban
Ezt a nagy . . . világtragédiát . . .
1915. május 16.
Kedves, jámbor olvasóm!
Hogy megsebzett az élet,
Abból tudomvan részed
Velem együtt mondhatom.
De ha gyógy írt venni mégysz,
Sajgó, vérző sebedre,
Végy jó könyvet kezedbe,
Ezzel helyes utra lépsz.
S ha forgatod lapjait,
Meggyógyítja bánatod,
Mert innen már láthatod
Egy szebb jövő napjait.
S kisérjen bár utadon
Gyűlölet vagy szeretet;
Célodhoz csak ez vezet
A legnagyobb hatalom . . .
Hogy megsebzett az élet,
Abból tudomvan részed
Velem együtt mondhatom.
De ha gyógy írt venni mégysz,
Sajgó, vérző sebedre,
Végy jó könyvet kezedbe,
Ezzel helyes utra lépsz.
S ha forgatod lapjait,
Meggyógyítja bánatod,
Mert innen már láthatod
Egy szebb jövő napjait.
S kisérjen bár utadon
Gyűlölet vagy szeretet;
Célodhoz csak ez vezet
A legnagyobb hatalom . . .
Ha elmegyek e vén falak megett,
Vigasztalan sejtelmet érezek.
Nem kell az nap se bor, se szó, se játék,
Ugy érzem, mintha a jövőbe látnék.
Ez az utolsó! Mind ide jövünk,
Kik lehetetlen álmokat szövünk.
Amit virágos kis falunkba kezdtünk,
Hajh! Itt kell azt mind egykor befejeznünk!
Előre jó fiuk! Ne féljetek!
Hiába azért mégsem éltetek!
Akik lenéznek, kik sohsem szerettek,
Majd megbocsátnak, hogyha eltemetnek!
Mi vagyunk, akik ébren álmodunk,
Mi vagyunk, akik élni nem tudunk.
- Nekünk, kik e szép földön mitsem érünk,
Ez a vén ház legyen a büszkeségünk!
Nem hősi halál a mi végzetünk,
Szabadságért mi nem vérezhetünk,
Nem hullhatunk el harczok viharában:
Mi itt nem halunk meg - festetlen faágyban.
Hanem azért, fiuk, daloljatok!
Hová lehet, virágot szórjatok!
Legyen elég, ha napunk lemenőben,
Egy ingyen sír - a régi temetőben!
Vigasztalan sejtelmet érezek.
Nem kell az nap se bor, se szó, se játék,
Ugy érzem, mintha a jövőbe látnék.
Ez az utolsó! Mind ide jövünk,
Kik lehetetlen álmokat szövünk.
Amit virágos kis falunkba kezdtünk,
Hajh! Itt kell azt mind egykor befejeznünk!
Előre jó fiuk! Ne féljetek!
Hiába azért mégsem éltetek!
Akik lenéznek, kik sohsem szerettek,
Majd megbocsátnak, hogyha eltemetnek!
Mi vagyunk, akik ébren álmodunk,
Mi vagyunk, akik élni nem tudunk.
- Nekünk, kik e szép földön mitsem érünk,
Ez a vén ház legyen a büszkeségünk!
Nem hősi halál a mi végzetünk,
Szabadságért mi nem vérezhetünk,
Nem hullhatunk el harczok viharában:
Mi itt nem halunk meg - festetlen faágyban.
Hanem azért, fiuk, daloljatok!
Hová lehet, virágot szórjatok!
Legyen elég, ha napunk lemenőben,
Egy ingyen sír - a régi temetőben!
Sétáló, nyüzsgő utcza néptömegbe'
Egy ifjú pár megy - furcsa öltözetbe;
Falusi legény, falusi leány,
Egynek se kél egy szó sem ajakán;
Kéz-kézbe fogva meg-megállanak,
Mig kavarog a nyüzsgő áradat.
A lányka haja majd leér a földre,
A vége piros pántlikába kötve.
Széles szoknyája sokszor útba van,
Igazgatja is mindig - hasztalan!
Büszkén tekintget a legény körül,
Csakugy ragyog az arcza - ugy örül.
Hogy egy virágos bolt elébe érnek,
A lány szeme a kirakatra téved.
Odahúzódik, nézi csendesen;
Milyen virágok, - édes istenem!
Milyen szép rózsák! Száz is van talán!
S könnyü sóhaj kél csókos ajakán.
Nézi a legény, aztán félreállva
Pénzt vesz elő és csendesen számlálja;
Szeretőjére pajkosan kacsint:
Hát kellene-é egy szál rozmaring?
Gyere be vélem, válaszsz majd veszek:
Egy rozmaringszál illenék neked!
Sa amint belemennek, feszesen megállva
Néz a legény a piruló leányra,
Mosolygó nőkre s illedelmesen
Egy rozmaringszálat kér csendesen.
'A mátkám' - szól és nagy zavarba jő,
Hogy mosolyog rá egy-két úri nő.
Az egyik igy szól: Nem tartunk! Minek?
A rozmaring itt nem kell senkinek!
- Nem szép virág! A másik igy felel
- A nagy városban rózsa, szegfű kell! . .
. . . Az ifju pár zavartan elsiet;
A rozmaring itt nem kell senkinek! . . .
S hogy elvegyülnek ujra a tomegben,
Szomoruan haladnak mindaketten,
De a zsivaj közt lelkük ott mulat
Egy egyszerű fehér falu alatt,
Hol napsugaras kertben valahol
Most rozmaring nyit és madár dalol . . .
Egy ifjú pár megy - furcsa öltözetbe;
Falusi legény, falusi leány,
Egynek se kél egy szó sem ajakán;
Kéz-kézbe fogva meg-megállanak,
Mig kavarog a nyüzsgő áradat.
A lányka haja majd leér a földre,
A vége piros pántlikába kötve.
Széles szoknyája sokszor útba van,
Igazgatja is mindig - hasztalan!
Büszkén tekintget a legény körül,
Csakugy ragyog az arcza - ugy örül.
Hogy egy virágos bolt elébe érnek,
A lány szeme a kirakatra téved.
Odahúzódik, nézi csendesen;
Milyen virágok, - édes istenem!
Milyen szép rózsák! Száz is van talán!
S könnyü sóhaj kél csókos ajakán.
Nézi a legény, aztán félreállva
Pénzt vesz elő és csendesen számlálja;
Szeretőjére pajkosan kacsint:
Hát kellene-é egy szál rozmaring?
Gyere be vélem, válaszsz majd veszek:
Egy rozmaringszál illenék neked!
Sa amint belemennek, feszesen megállva
Néz a legény a piruló leányra,
Mosolygó nőkre s illedelmesen
Egy rozmaringszálat kér csendesen.
'A mátkám' - szól és nagy zavarba jő,
Hogy mosolyog rá egy-két úri nő.
Az egyik igy szól: Nem tartunk! Minek?
A rozmaring itt nem kell senkinek!
- Nem szép virág! A másik igy felel
- A nagy városban rózsa, szegfű kell! . .
. . . Az ifju pár zavartan elsiet;
A rozmaring itt nem kell senkinek! . . .
S hogy elvegyülnek ujra a tomegben,
Szomoruan haladnak mindaketten,
De a zsivaj közt lelkük ott mulat
Egy egyszerű fehér falu alatt,
Hol napsugaras kertben valahol
Most rozmaring nyit és madár dalol . . .
Lement a nap. A vadvirágos róna
A távolban az éggel összefolyva
Pihenve hallgat. Fenn a kék egen
Aranyszemek nyilnak ki hirtelen
És csókot hagyva levelen, galyon,
Szeliden jár az esti fuvalom;
Tova suhan a csendes éjszakába,
Az ismeretlen, álmodó világba.
Béke a földön, szeretet az égben,
Nyugalom a rejtelmes messziségben . . .
Egy sátor áll a pusztán egymaga,
Körülveszi a csendes éjszaka.
Körös-körül a szabad ég alatt
Földönfutó czigányok alszanak.
A sátorban az asszonyok, a gyermek,
A férfiak az ég alatt hevernek.
Aluszik mind. Csak egy fiu van ébren,
Kopott hegedüt szorongat kezében;
S amig a fényes csillagokra néz.
Sóhajtása az éjszakába vész;
- Oh, mért vagyok a puszták vad lakója,
Hol nincs a dalnak senki hallgatója?
Dalaimat az éjnek játszom el
És nótáimra senki nem felel.
Minek a nóta, ha nincs a ki értse,
Ha nincs a ki egy jó szót adjon érte.
Csak az az árva, a ki hegedül
S ő maga sir csak rajta egyedül . . .
- Hallgass kölyök! kiált egy hang reá,
A nótáidat nincs ki hallaná?
- Kinek akarsz hát húzni te fiu,
Ha életed, keserves, szomoru?
S egy vén czigány a fiuhoz huzódik,
Oda hever és halkan sugdosódik:
- Hisz éltem én a fényes városokban,
Hol nóta járja éj-nap szakadatlan.
Parancsoltak urak és czifra dámák
S én huztam egyre, huztam a nótáját
Mindenkinek, a hogy parancsolt, rendre
Hullott a pénz marékkal a zsebembe.
Ugy száll a mult rám, mint egy boros álom,
Soh' sem lesz olyan dolgom a világon . . .
De devla tudja, hogy mi lelt ott engem,
A kóbor lélek ágaskodott bennem!
. . . És egyszer csak elémbe tünt a puszta,
A délibáb, a csorda gémes kutja.
Előmbe tünt a sátor, a szekér
A koldusbot, a keserves kenyér,
Hegedüt, vonót csendesen letettem
És utamat a sátrak alá vettem.
A puszta hivott, - nékem jönni kellett
És ott hagytam a fényes czifra termet.
Visszahiv az majd téged is gyerek,
Ha le is nézed, ha meg is veted,
Akármilyen a dicsőségnek utja,
Csak visszatérsz, ha visszahiv a puszta . . .
Maradj a pusztán, mert a puszta hü!
Hiába itt se sir a hegedű.
Van a ki hallja, van a ki megértse
Barna leány virágokat szed érte,
A jó kedvedet pénzen nem veszik,
ÉS akkor huzod, hogyha jól esik . . .
Csak huzd a nótát ingyen a szegénynek,
Szabadságvágyó, sátoralja népnek.
Csak huzd a nótát és ne kérdd, kinek,
Könnyebb lesz tőle, hogy ha bus a szived.
A ki a mienk, a ki itt ragad
Nem ismerik, éhen vész - de szabad!
A távolban az éggel összefolyva
Pihenve hallgat. Fenn a kék egen
Aranyszemek nyilnak ki hirtelen
És csókot hagyva levelen, galyon,
Szeliden jár az esti fuvalom;
Tova suhan a csendes éjszakába,
Az ismeretlen, álmodó világba.
Béke a földön, szeretet az égben,
Nyugalom a rejtelmes messziségben . . .
Egy sátor áll a pusztán egymaga,
Körülveszi a csendes éjszaka.
Körös-körül a szabad ég alatt
Földönfutó czigányok alszanak.
A sátorban az asszonyok, a gyermek,
A férfiak az ég alatt hevernek.
Aluszik mind. Csak egy fiu van ébren,
Kopott hegedüt szorongat kezében;
S amig a fényes csillagokra néz.
Sóhajtása az éjszakába vész;
- Oh, mért vagyok a puszták vad lakója,
Hol nincs a dalnak senki hallgatója?
Dalaimat az éjnek játszom el
És nótáimra senki nem felel.
Minek a nóta, ha nincs a ki értse,
Ha nincs a ki egy jó szót adjon érte.
Csak az az árva, a ki hegedül
S ő maga sir csak rajta egyedül . . .
- Hallgass kölyök! kiált egy hang reá,
A nótáidat nincs ki hallaná?
- Kinek akarsz hát húzni te fiu,
Ha életed, keserves, szomoru?
S egy vén czigány a fiuhoz huzódik,
Oda hever és halkan sugdosódik:
- Hisz éltem én a fényes városokban,
Hol nóta járja éj-nap szakadatlan.
Parancsoltak urak és czifra dámák
S én huztam egyre, huztam a nótáját
Mindenkinek, a hogy parancsolt, rendre
Hullott a pénz marékkal a zsebembe.
Ugy száll a mult rám, mint egy boros álom,
Soh' sem lesz olyan dolgom a világon . . .
De devla tudja, hogy mi lelt ott engem,
A kóbor lélek ágaskodott bennem!
. . . És egyszer csak elémbe tünt a puszta,
A délibáb, a csorda gémes kutja.
Előmbe tünt a sátor, a szekér
A koldusbot, a keserves kenyér,
Hegedüt, vonót csendesen letettem
És utamat a sátrak alá vettem.
A puszta hivott, - nékem jönni kellett
És ott hagytam a fényes czifra termet.
Visszahiv az majd téged is gyerek,
Ha le is nézed, ha meg is veted,
Akármilyen a dicsőségnek utja,
Csak visszatérsz, ha visszahiv a puszta . . .
Maradj a pusztán, mert a puszta hü!
Hiába itt se sir a hegedű.
Van a ki hallja, van a ki megértse
Barna leány virágokat szed érte,
A jó kedvedet pénzen nem veszik,
ÉS akkor huzod, hogyha jól esik . . .
Csak huzd a nótát ingyen a szegénynek,
Szabadságvágyó, sátoralja népnek.
Csak huzd a nótát és ne kérdd, kinek,
Könnyebb lesz tőle, hogy ha bus a szived.
A ki a mienk, a ki itt ragad
Nem ismerik, éhen vész - de szabad!