Bárcsak éreznéd, mit érzek

Bárcsak tudnád mennyire szeretlek!

Bárcsak tudnád, hogy ez soha nem múlik el!

Ó térj be hozzám ifjú lány!
Tavaszban áll a kertem,
Legyen tiéd virága mind,
Szedjük csokorba ketten.
Mit ér nekem e sok virág,
Szívén, ha nincs ki hordja?
Kebledre fonj egy szép füzért
És egyet homlokodra!
- Mily sok virág! S ez mind enyém?
Ó add csak jó barátom!
Pompázhat-é szebben virág?
Miként egy ifjú lányon?! . . .

Ó térj be hozzám ifjú lány!
Tiéd a birodalmam -
A föld s az ég, nézd, pírban ég
És cseng a csermely dalban . . .
Szebb itt a fény, zengőbb a dal,
Bíborban kél az este -
E sok szépség legyen tiéd,
Fogadd be kis szívedbe! . . .
- Enyém, enyém, e szép világ? . . .
Mily jó barátra leltem!
Költözz szívembe szent öröm,
Legyen szebbé a lelkem! . . .

Alvó virágok kelyhiből
Susogva kél az ábránd,
Ezüst holdfényben áll a táj,
Sóhaj lebegve száll rád,
Erdő mélyén mereng a vágy . . .
E bűvös holdas éjjel
Megejti szíved - érzed-é? -
Felzsongó halk beszéddel . . .
- Látom szívemnek álmait
Lebegni át a tájon . . .
Engedd, maradjak mindig itt,
Hol szép a lét - egy álom.

Maradj örökké hát. De lásd,
Árván szívedre várva:
Vágyó lelkem feléd reped -
Szeret téged leányka.
S bár szép e kert, ez éj, e táj,
De sokkal szebb szerelmem:
E sok széppel, mit látsz körül,
Fogadj szívembe engem! . . .
- Mily boldogság! Szerelmedet
Mélyen magamba zárom.
El nem hagylak többé soha
Te áldott hű barátom . . .

Ruhája dísz, ajka rubint,
S mint napsütés az égen áll.
A fojtott légben bent és kint
Émelyítő parfőmje száll . . .

Obeliszkként áll mindenütt,
Tömjénezik haját, szemét,
S ő együtt kacag ott velük.
Tanyája minden söpredék.

Engem nem ámítsz kékszemű
Karcsú testű virág álom,
Szép vagy és mégis keserű.

Én azt a szép leányt várom,
Akit a lelkéért szeretek,
S felemel, hogyha süllyedek.

Mennek az utcán az emberek
S én úgy szeretnék velük menni,
De nem jön velem már senki.

Mert vagyok tűnődő borús lélek,
S mert árva vagyok és semmim sincs.

És mennek, mennek az emberek,
S én mindig egyedül megyek.

Dermedt, óriás korongja a napnak,
Búcsút int vörösen, és íme leszáll.
Rabja vagyok én minden alkonyatnak,
Pedig de fáj.

Rabja vagyok én, mert nagyon szerettem
Az elmúlást, és a bágyadt téli fényt,
Mert benne mindig, mindig megkeresem
Az új reményt.

Száz alkonyat múlt száz alkonyatra már,
Én állok csendben a lanka dombtetőn,
A lelkem mindig új napokra vár,
Vár szenvedőn.