Az is koldus, ki kopott aszfalton
rongyosan, ülve könyörög,
adjanak néhány forintot néki!
S megtört szemében ott a könny.
Nem vár már semmit a sorstól,
s nincs benne vágyakozás,
annak is örül, ha rossz kalapjában
már néhány forintot lát.
Az is koldus, kit nem szeret senki,
hisz az élete olyan üres,
mint a vitrinben ott díszelgő
átlátszó, színes üvegek.
Hiába van ott törékeny kincsként,
mégsem szereti senki sem,
bár csodálják, s letörlik néha,
de üres kis díszként hever.
Nem is sejtik, hogy hideg szépsége
mennyi fájdalmat rejteget,
s szíve is olyan üres, és néma,
akár egy kettétört üveg.
Az is koldus ki nem szeret senkit,
s mindenkit tárgyként kezel,
nem is tudja, hogy milyen jó érzés,
ha valakit viszont szeret.
Hideg szemében nincs sugárzás,
s szikra, mely lángokba csap,
hiába ölel százat, ezret,
a szíve üres marad.
Hisz szeretni, s szeretve lenni
talán a legszebb dolog,
amely létezik tán a földön,
amíg a szívünk dobog.
Szeress hát! És engedj szeretni!
Oly gyorsan múlik az életünk,
mint a sebesen száguldó szélvész,
mely magával söpri mindenünk.
Szeress, és öleld magadhoz,
ki boldogan száguld feléd,
néha egyetlen jó szó
többet jelenthet bárminél.
s ha majd az utolsó órán
keze a kezedhez ér,
akkor fogsz talán ráébredni,
hogy boldogabb voltál bárkinél.

Úgy kellene minden percet élni,
úgy szeretni, olyan lelkesen,
mintha félnél minden egyes percben
mit szerettél, elveszítheted.

Úgy kellene, oly forrón szeretni,
hogy szívünkből ne múljon sosem
a szeretet, amely összeláncol,
s megszépíti minden percedet.

Úgy kellene félteni, és óvni
egymást, mint a drága kincseket,
mely ott ragyog szíved legmélyében,
s nem pótolja többé semmi sem.


Úgy kellene minden percet élni
Olyan féltve, oly türelmesen,
mintha minden az utolsó volna,
mit az élet megadott neked.

Úgy kellene mindenkit szeretni,
hogy érezze mily fontos neked,
s ne engedjen soha messze menni,
ha valaki őszintén szeret.

S úgy kellene minden percet élni,
hogy talán az utolsó lehet,
s szeretni a legutolsó percig,
míg érzed, hogy dobban a szíved.

Veled vagyok, és őrizlek téged,
amikor tép a fájdalom,
s remegő ujjal végigsimítok
összeszorított ajkadon.

Nem szólok semmit. Magamhoz húzlak,
s válladra hajtom a fejem,
nem mutatom, de nekem is úgy fáj
a lelkem, hogy nem segíthetek.

Boldogan lennék hűsítő harmat,
végigperegve arcodon,
hogy érezzem, mikor érintésemtől
elcsitul benned a fájdalom.

Lehetnék selymes, puha kis kendő,
hogy végigsimítva arcodat,
letörölhessem homlokodról
a verejtéket, mely ott maradt.

De nem tudok. Pedig úgy szeretlek,
s megtennék bármit! Jól tudod!
Csak ne hagyj itt! Nélküled félek!
Oly sötétek az alkonyok.

Miattad félek, s amikor alszol,
esténként imádkozom,
kérve az Istent: segítsen rajtunk,
s tartson meg nekem, hisz tudod:

Nélküled nem tudnék már élni,
hiszen te vagy a mindenem!
Uram! Én már csak annyit kérek,
ne vedd el tőlem mindenem!

Ne akkor hozz nekem virágot,
mikor már végleg elmegyek!
Ott már a vöröslő rózsák
nem nyílnak. Elhalnak velem.

Hiába ontasz majd könnyet,
akkor már nem fáj nekem.
Csak csönd lesz, s beterít lágyan
az éjszaka sötét köpenye.

Ne akkor sírj mikor késő,
ott már nem látom könnyedet!
Ott már csak hűsítő harmat
lesz, amely síromra pereg.

Ne akkor jöjj mikor késő!
Ott már nem hallom léptedet!
Most jöjj, amikor várlak,
s titokban érted reszketek!

Ne akkor mondd, hogy szerettél!
Most mondd, míg itt vagyok veled!
Hisz oly gyorsan múlik az élet,
mint a lepergő homokszemek.

Néha elég, ha átölelsz engem,
s úgy simulsz hozzám, mint lágy takaró,
olyankor nem kell semmi sem nékem,
Csak néhány érintés, mely nyugtató.

Csak néhány szó, melyet fülembe suttogsz,
mikor gyöngéden belém karolsz,
olyankor hűvös nyugalom jár át,
olyan jó mikor veled vagyok!

Néha elég már egyetlen perc is,
csak érezzem azt, hogy te is szeretsz,
hiszen te vagy a számomra minden,
melyet a sorsom adott nekem.

Szeress még kérlek. S ne engedj messze!
Hisz tudod, hogy te vagy mindenem!
Nekem elég, ha átölelsz némán,
csak érezzem azt, hogy te is szeretsz.