Csúf emlékek könnyes, vén foglya
Fölkerültem a vártoronyba:
Pince-börtönből torony-börtön,
Hurráh, Nap, én már ezután
Életem így, magasban töltöm.

Szabad grádics, nyilt kapu csalnak,
Foszlányai csavargó-dalnak
S lent a síkon nagy tüzek égnek:
Jaj, jaj, nem kell, szivem megáll,
Agyonrémít a szabad élet.

Föl-fölhúzhatnám büszke vállam,
Billegtethetném vén szakálam,
Ajkam adhatnám görbe gúnynak:
Ej-haj, jobb lesz, ha a dacok
Lelkemben örökre lehúnynak.

Lángolok mégis megkövülten,
Lidérc-tüzek úsznak körültem,
Udvarolnak, nem bolondítnak:
Csuhaj, örvendezz, vén fogoly,
Hűlt lángu, régi dalaidnak.

Vádat tűrve, kit se vádolva,
Majd csak elfut az Élet dolga
S utólszor esvén szerelembe,
Lalla, magamat szeretőn
Dőlök a Csodába, a Rendbe.

Halljuk, miket mond a lekötött kalóz:
Tündér változatok műhelye a világ,
Mint a poézis bájalakja:
Ámde csak egy az igaz, nagy és jó,

Melynek mosolygó jelcime lett a szép,
Hogy mint a szerelem játszi gyönyör kezén
Folytassa titkon a teremtés
Műve örök folyamát gyönyörrel.

Ennek teremtő ihlete alkotá
Hellász rózsakorán a vidor életet,
Midőn mosolygó égieknek
Innepein lebegett az ének,

A szépet érző emberek ajkain,
Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt,
Midőn a nyájas áldozóknak
Nyájas örömbe' jelent meg a menny;

Oh, a poézis rózsaszin ujjai
Fonják azt az öröm gyenge virágiból:
Örömre intve csalta össze
A vadonok ridegült lakóit. -

Most a halandó, mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:
A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben.

Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt
A szép ifju világ bájira inteni:
Halottas ének zúg felette,
Mint mikor Afrika sámielje

A port az éggel összezavarva dúl,
Forró porvihara fojtja az életet. -
Oh, a halandó lyányka szíve
Emberi szép kebelén viruljon,

Mint a mosolygó Hellenisé, midőn
A félisteneket szülte szerelmiben,
Gyönyörre nyílt szív nyíladozza
A szeretet csuda két virágit:

A szent poézist és a dicső erényt,
Melyek hajdan öröm ünnepivé kenék
A nagy görög nép boldog éltét,
S létrehozák örök ideálit.

[1832 körül]

Nagy hitvallás a nem-akarás -
Tán próféta vagyok én.
De jöhet azért akárki más.

Ha akarnánk, hát ne akarjunk
(Tán próféta vagyok én)
Minden gőgöt földbe takarjunk.

A férget el miért tapossam -
(Tán próféta vagyok én)
Ugyis elpusztul hamarossan.

Legyen már ez a hitvallásunk
(Tán próféta vagyok én)
S a szeretet lesz áldomásunk.

Az Isten szava most újra szól
(Tán próféta vagyok én)
Minket hí, emberek, valahol.

A szív jól van csinálva itt benn
(Tán próféta vagyok én)
Éljünk! éljünk ebben a hitben.

Gőg, akarás sokakat vitt el
(Tán próféta vagyok én)
S minek a fegyver, küzdjünk hittel.

A hit a lélek állomása
(Tán próféta vagyok én)
S ez a szeretet hitvallása.

A háború s minden borzalom
(Tán próféta vagyok én)
Feküdjék végre ravatalon.

Majd így fogunk nagy nyugtot lelni
(Tán próféta vagyok én)
S egymást boldogan megölelni.

Ápoljuk hát a szeretetet
(Tán próféta vagyok én)
E dús növényt, mit Isten vetett.

A szeretet az örök élet
(Tán próféta vagyok én)
Az akarás mar, kínoz, éget.

Sorsok voltak az akarások
(Tán próféta vagyok én)
De elpusztultak, jöttek mások.

S károg fölöttünk Sorsunk, varjunk
(Tán próféta vagyok én)
Éljünk, csak éljünk. Ne akarjunk.

Az én földem aludni akar,
Itt most szent, néma árnyak ingnak.
Engem ideűztek a hegyek,
Ez az én földem. Itt ütök
Téli tábort az álmaimnak.

Kék hegyek ködje omlik ide,
Hóharmatos a tarka avar,
Az én földem aludni akar:
Pedig én ide ünnepre jövök,
Fura lányokkal jövök ide:
Rózsa-lugas kell, nászágy kell nekünk,
Hahó, vén alvó, itt megpihenünk.
Meddő álmok e sápadt némberek,
Menyasszony mind, az egész sereg,
Elmúlt a nyár s ez mind nászágyra vár:
Ködharangok búgnak, zene szól,
Jön a vőlegény a hegyek alól.

Hideg ez a sík, fátyolos arcú.
Átgázolom a ködtakarót. Csönd.
Dobogok lábammal a földön,
Hiába költöm, hiába költöm:
Az én földem aludni akar.
Károgó varjak csapata száll,
De néma, de csöndes az avar.

Megjöttem. Hallod? Én vagyok itthon,
Aki rég elment, az a fiad.
Bomlik a fátyol, reszket a sóhaj,
A hullafoltos, vén Alvó riad.
Honnan jössz? A városból jövök,
Hozzád jövök, már rég hazavágyom.
És mit akar itt e cifra sereg?
E cifra sereg? Hát látod te is?
Ez mind csak álom, néhány nyári álom.
Forrók, buják, meddők szegények,
Együtt bolyongtunk, velük élek,
Nem tudta megáldani sehogy
Szomjas méhüket a városi nyár,
Erődért jöttünk a nagy pillanathoz,
Ez a meddő sereg csodádra vár.

A köd kavargott, rám ült, befedett,
Átokzsivaj zúgott az avaron:
Legyetek meddők, így akarom.
Bomló, beteg vágy nászt itt nem terem,
Az én síkomon nyílt a szerelem.
Itt a Jövő az úr a csók felett,
Itt nyáron szeret, aki szeret.
Űző vágynak itt nem üt csókos óra,
Pusztulj innen város beteg lakója,
Itt szűz világ van, álomnak szaka
S nem villámfényes nap az éjszaka,
Betelő a vágy, testes az álom,
Az élet mindig győz a halálon,
Itt álom és csók tiszta és egész,
Utánuk nem láz jő: szent pihenés.
Itt kínzó láz nem pusztít a sziven:
A sík ölel, terem és megpihen.
Az én sík-lelkem benned a lélek,
Neked nem kellett a sík-élet:
Szólít a város, várnak a hegyek,
Én idegennek ágyat nem vetek.
Bús álmaiddal vándorolj tovább,
Oda, hol egymás öldöső fele
A Csóknak és Termésnek istene,
Oda, hol célja, rendje nincs a csóknak
S becsük van a magtalan álmodóknak,
Hol betelő vágy nincs s örök a láz:
Itt nincs már csók, megérett a kalász.

Kalásztalan, bús lelkem indult,
Elhalt a ködharangok hangja s a zene
S én szálltam az álom-lányok csapatával
A város fele.
A szárnyam súlyos, szörnyű nesztelen,
Nézem a várost és nincsen szemem,
Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam,
Csak szállok búsan, némán, magasan:
Elűzött a földem.

Az én földem aludni akar,
Itt most szent, néma árnyak ingnak.
Engem ideűztek a hegyek,
Ez az én földem. Itt ütök
Téli tábort az álmaimnak.

Kék hegyek ködje omlik ide,
Hóharmatos a tarka avar,
Az én földem aludni akar:
Pedig én ide ünnepre jövök,
Fura lányokkal jövök ide:
Rózsa-lugas kell, nászágy kell nekünk,
Hahó, vén alvó, itt megpihenünk.
Meddő álmok e sápadt némberek,
Menyasszony mind, az egész sereg,
Elmúlt a nyár s ez mind nászágyra vár:
Ködharangok búgnak, zene szól,
Jön a vőlegény a hegyek alól.

Hideg ez a sík, fátyolos arcú.
Átgázolom a ködtakarót. Csönd.
Dobogok lábammal a földön,
Hiába költöm, hiába költöm:
Az én földem aludni akar.
Károgó varjak csapata száll,
De néma, de csöndes az avar.

Megjöttem. Hallod? Én vagyok itthon,
Aki rég elment, az a fiad.
Bomlik a fátyol, reszket a sóhaj,
A hullafoltos, vén Alvó riad.
Honnan jössz? A városból jövök,
Hozzád jövök, már rég hazavágyom.
És mit akar itt e cifra sereg?
E cifra sereg? Hát látod te is?
Ez mind csak álom, néhány nyári álom.
Forrók, buják, meddők szegények,
Együtt bolyongtunk, velük élek,
Nem tudta megáldani sehogy
Szomjas méhüket a városi nyár,
Erődért jöttünk a nagy pillanathoz,
Ez a meddő sereg csodádra vár.

A köd kavargott, rám ült, befedett,
Átokzsivaj zúgott az avaron:
Legyetek meddők, így akarom.
Bomló, beteg vágy nászt itt nem terem,
Az én síkomon nyílt a szerelem.
Itt a Jövő az úr a csók felett,
Itt nyáron szeret, aki szeret.
Űző vágynak itt nem üt csókos óra,
Pusztulj innen város beteg lakója,
Itt szűz világ van, álomnak szaka
S nem villámfényes nap az éjszaka,
Betelő a vágy, testes az álom,
Az élet mindig győz a halálon,
Itt álom és csók tiszta és egész,
Utánuk nem láz jő: szent pihenés.
Itt kínzó láz nem pusztít a sziven:
A sík ölel, terem és megpihen.
Az én sík-lelkem benned a lélek,
Neked nem kellett a sík-élet:
Szólít a város, várnak a hegyek,
Én idegennek ágyat nem vetek.
Bús álmaiddal vándorolj tovább,
Oda, hol egymás öldöső fele
A Csóknak és Termésnek istene,
Oda, hol célja, rendje nincs a csóknak
S becsük van a magtalan álmodóknak,
Hol betelő vágy nincs s örök a láz:
Itt nincs már csók, megérett a kalász.

Kalásztalan, bús lelkem indult,
Elhalt a ködharangok hangja s a zene
S én szálltam az álom-lányok csapatával
A város fele.
A szárnyam súlyos, szörnyű nesztelen,
Nézem a várost és nincsen szemem,
Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam,
Csak szállok búsan, némán, magasan:
Elűzött a földem.