Anya! Látod, itt vagyok én is,
még most is ugyan úgy álmodok,
arról a régi szép időről,
mely a lelkemben ott ragyog.

Ahol nem volt, mi közénk álljon,
s gonosz érdek még nem honolt,
Azok az édes, régi álmok,
most is azokról álmodom.

Anya. Tudod, még most is várom,
hogy egyszer újra átölelj,
ne szólj semmit, csak karod kitárva
várj, amíg hozzád érkezem.

És én repülök, szívem kitárva,
nem lesz már ami visszatart,
hisz úgy szeretném, hogy végre egyszer
Leromboljuk a gátakat.

Anya. Félek. És féltelek téged!
Hiszen az idő oly gonosz!
Előttem sötét, ijesztő árnyak,
s vörös ruhájú démonok.

Hiába kérem, hagyjatok békén!
Had tépjem szét a gátakat!
Hiszen nélküled nincsen semmim!
S oly közel van az alkonyat!

Anya! Tudod, én most is várlak,
s magamban félve suttogom,
engedj magadhoz! Döntsd le a gátat,
amely közénk áll, hisz tudod.

Hozzád száll minden imádságom
álmatlan, borús alkonyon,
ne hagyj itt engem sötét homályban!
Szeretlek Anya! Jól tudod!

Hol van már az a kristálytiszta dallam,
amit még akkor dúdoltál nekem,
Amikor először kértél fel táncra,
s félénken fogtad a kezem?

Hol vannak azok a kristálytiszta hangok,
melyek oly szépen hangzottak nekem,
valahol eltűntek messze a térben,
már a hangod is olyan rekedt.

Hol van már az az őszinte érzés,
hová tűnt az a nagy szerelem?
Magával vitte az idő múlása?
Szinte már alig emlékezem.

Nincsen már szó, és elhalt a dallam,
a messzeségben már elveszett,
de az emlékét ma is úgy őrzöm
lelkemben, mint a kincseket.

Szerettelek. És oly forró tűzzel,
mit feledni nem tudok sosem,
pedig az óta ki tudja hol vagy?
Már senki sem fogja a kezem.

Ma már a lelkem annyira más lett,
nem vágyom rád, már messze vagy,
annyira szép volt, mit nékem ígértél,
de ígéret volt csak, üres szavak.

Messziről mégis azt kívánom néked,
találd meg majd a tiszta hangokat,
amely a tested, lelkedet átjárva
bűvös szavakkal utat mutat.

Találd meg azt az elmúlt boldogságot,
mi egykor valahol félbeszakadt,
s őrizz meg engem szíved mélyében,
mint emléket, amely tiszta maradt.

Ha nem védesz

Ha nem védesz, kibe kapaszkodjak,
ki fogja meg majd a két kezem?
Ha lábam gyönge, és erőm már elhagy
ki az, aki támaszom lehet?
Ha nem féltesz,és nem aggódsz értem,
ki kíséri a lépteimet?
Ki lesz az, aki vállam átkarolva
kézen fog majd, és haza vezet?
Ha nem szeretsz, miért is várjak?
Nekem sincs másik életem!
Csak most van, messze a holnap,
s ki tudja, jut e még nekem
friss levegő, mely arcom átjárva
felüdíti a fáradt testemet,
mint a harmat, frissítő varázsa
mely lelkembe új erőt lehel.
Jut e még nekem szeretet, béke,
hisz nem holnap, most kell énnekem
minden szép, mit elém tár az élet,
még mielőtt messze elmegyek.
Most akard, és most engedj szeretni,
hisz úgy múlik el az életünk,
mint a perc, mit álmainkban élünk,
s olyan sokszor észre sem veszünk.
Ha nem védesz, mit reméljek tőled?
S ha nyugalmat nálad nem lelek,
elmegyek, hol biztonságra lelve
átölelik reszkető kezem.

Nem hallgatsz rám, hiába kérlek,
úgy bánt, hogy nem hiszel nekem!
Miért akarnék rosszat néked,
hiszen te vagy a mindenem!

Közel vagy. Mégis oly távol,
mintha nem lennél itt velem,
nem szólsz, csak riadtan nézel,
akár egy furcsa idegen.

Szeretlek. Tudod, hogy így van!
Nem bántalak, csak védelek!
Nem bírnám ki, ha összetörnék
törékeny, gyönge szívedet.

Olyan vagy, akár a nádszál,
mely a viharban megremeg,
reszketve erős szelétől,
úgy féltelek, hogy tönkre tesz!

Ne engedd! Annyira szép vagy!
Annyi sok minden vár reád!
Lehetsz még boldogabb mással,
kinek csak te vagy, senki más.

Légy erős. Temesd a múltat!
Segítek majd, míg talpra állsz,
hisz tudod: tiéd a szívem
mélyében minden dobbanás!

Mama. Te most csak ülj le,
most majd én olvasok neked.
Te csak pihenj. Hisz látom,
már olyan gyönge a szemed.

Nézd, milyen betűt találtam!
Látod, hogy milyen kerek?
Mint egy nagy pöttyös labda,
mit tegnap rajzoltam neked.

Mama. Most ne aludj még el!
Valami szépet mondj nekem!
Ó! Kicsim! Te vagy a földön
a legdrágább kincsem nekem.

Gyere. Most bújj ide hozzám,
had érezzem a kis kezed.
Amíg így ölelsz, nálam
boldogabb senki sem lehet.

Olvass csak. Mesélj még nékem,
amíg átjárja mindenem
hangod, mint apró kis csengő,
oly szépen csilingel nekem.

Istenem! De szép is lenne,
ha mindig itt lennék veled,
csöpp szíved burokba zárnám,
hogy ne bántsa senki sosem.

Hisz tudod: ezen a földön
jobban már senki sem szeret,
te vagy a legdrágább kincsem,
mit a sors megadott nekem!