Szófelhő » Szerelemmel
« Első oldal
1
Idő    Értékelés
Májusban, egy parkban sétálva,
Nő alakja tűnik fel,
Csontszínű, korhű ruhában.
Kézében, hozzá illő csipkés napernyő,
Míg a fák, s a rét gyönyörűen zöldellő.
Lágy szellő fújja, hosszú barna haját,
Míg egy váratlan pillanatban,
Az egyik kérője, elé toppan,
Elegáns, sötét frakkban.
Sudár alakjával, előtte térdre borul,
Arca komoly, gondterhelt, sötét hajába túr.
Közli, hogy ellenfelét párbajra kihívta,
Így, a döntést ő helyette megvívta!
Szenvedélyes szerelemmel kéri meg kezét,
Ám a történtek miatt, elutasítja kérőjét.
Ha, várt volna bizalommal még,
Megkapta volna szerelmét s vele kezét.
Mély fájdalom, gyász gyötörte a nő lelkét,
Két kérője közül az egyik szellemként éli életét.
Hosszú szenvedés várt mind kettőjükre,
Lelküket a szenvedélyes szerelem fűzte össze.
Boldogságukat, a halál pecsétje száműzte.
A férfi többszöri kérésére, újra találkoztak.
Ősz volt, a levelek a fákon megsárgultak,
Hulló falevelek integettek búcsútalálkozásuknak.
Nem lehettek egymáséi,
Egymás nélkül sem tudtak élni!
Sóvárgó lelkük őket gyötörte,
Ám a bűn árnyéka, boldogságukat nem engedte.
Döntött a férfi, pisztolyát előrántva,
Szíve hölgyét hirtelen mellkason lőtte.
Majd, halántékához emelve pisztolyát,
Meghúzta annak ravaszát.
Holtan rogyott le szerelme mellé,
Fák lombjai koszorúként borultak fölé.
Sétány csendjében köd ereszkedett melléjük,
Az ősz elmúlásával, kihunyt földi életük.
Egy régi történet, mely előző élthez visszanyúlt.
Azóta, újra születtek e földi világban,
Hogy megtalálják egymást egy új világban.
Elkerülhetetlen volt találkozásuk,
Felismerésül szolgált a magnetikus száluk.
Ez köti össze a lelkeket bárhol a világban,
Megtalálják egymást, hogy egyesüljenek duálban.
Beküldő: Poór Edit
Hét órakor még hajnali a sötét
s hűvös az őszi a reggel
a nap nem süt egész nap
csak hideg eső esik ránk
a fákra a földre
a lehullott
rozsdás levelekre
s ahogy
csontkarúvá válnak
nélkülük az ágak
ahogy a
földre hull
velük az öröm
s nem marad más a fák tetején
csak a bánat
Verlain mondta hogy az ősz húrja zsong
búsong, jajong a tájon
és
én is érzem
hogy az ölelésed már hiába várom
hogy fogy az időnk
fogynak a menedékek
lassan kihűlnek
szívünkből a vágyak
és hiába égnek még a régi fények
és hiába hiszek
a feltámadásban
hogy van még
egy esély , hogy van még
egy másik élet
hogy szerethetnek majd azok is
akik még szeretnének
azok is
akiket sohasem feledtem
s akikkel hajnali
kakasok kiabáltak
a korán kelő
szerelemmel
de tudom
hogy majd egyszer
az októberi szél
az utcákon át
az erjedő must szagát
hozza
elindulok
s akik
még mindig szeretnek elkísérnek majd
táncoló fekete asszonyokkal
táncoló fekete kocsisokkal
táncoló fekete lovakkal
a
sirató dombra
ahol messzi tárogatókon
játssza végtelen szólóját a magány
ahol nem számít már
többé semmi
de ahol
nem fogok soha senkit sem
elfeledni
Beküldő: Sz.István Bálint
Ma hét órakor még hajnali a sötét
s hűvös az őszi a reggel
a nap nem süt egész nap
csak hideg eső esik ránk a fákra a földre
a lehullott
rozsdás őszi levelekre
ahogy
csontkarúvá válnak
nélkülük a fákon az ágak
ahogy a
földre hull
velük az öröm
s a fák tetején
leng a bánat
Verlain mondta hogy az ősz
húrja zsong
jajong,búsong a tájon
én is érzem
hogy
fogy az időnk
fogynak a menedékek
s hűlnek
szívemben lassan a vágyak
de
mégis hiszek
hiszek a feltámadásban
hiszek abban hogy van még
egy esély , hogy van még
egy másik élet
s idő
hogy szerethetnek majd azok is
akik még szeretnének
akik már eddig is öleltek volna
vagy akiket én öleltem volna
akiket sohasem feledtem
s akikkel hajnali
kakasok kiabáltak
a korán kelő
szerelemmel
amikor
az októberi szél
az utcákon
az erjedő must szagát
hordta
s akik
még szeretnek elkísérnek majd
táncoló fekete asszonyokkal
táncoló fekete kocsisokkal
táncoló fekete lovakkal
messzire
a sirató dombra
ahol távoli szólóját játssza a magány

Ma hét órakor még hajnali a sötét
s hűvös az őszi a reggel
s esik az eső
Beküldő: Sz.István Bálint
A Kisvejkei hegy tetőn betakar lassan már minket
a dér csípte fátylával a tél.
Sajnos már északról hegedül a hideg szél.

A múltunk meghalt,
és mindent el temetett.
A jelen sírva sóhajt,
és várja a feleletet.

A jövő pedig mélyen alszik,
szenderegve inogva áll.
Hiába végtelen,
zajos és virágos a határ.

Majd el múlik a gyász ha jön a kikelet.
Fel ébreszti a szendergően alvó szíveket.
Ebben a cudar világban csak te vagy,aki hozzám tartozol.
Ha igaz szerelemmel szeretsz,
akkor sohasem kárhozol.

A mozdulatlan görnyedő csendben,
csüngnek az égen a csillagok.
Elmélázva nézek a földre,
hogy milyen boldogtalan vagyok...
Beküldő: Debreceni Zoltán
Amikor rám nézel,édes a pillanat
Szerelmes érzelmek,belém hatolnak
Szíven találnak édes szavaid
Mint Ámor mézédes nyilai
Kapui szívemnek
Számodra megnyílnak
Húrjait ügyesen pengeted
Kezedben tartod az életem
Nézésed mint legkisebb sóhaj
Számomra parancs minden óhaj
Édes szádnak minden csókja
Ízét meg nem hazudtolja

Érintésed belém hatolnak
Bennem mint égés helye
Mélyen nyomot hagynak
Érzem, hogy erősek a vágyak
Súlya a szívembe zárnak
Fényes glóriát varázsolsz
Magasra emelsz körénk
Szerelmünk csúcsra szárnyal
Mint óriás kerék

Réten a lepkék is ránk szállnak
Szerelemből szívnak
Majd odébb állnak
Viszik a hírt szélirányba
Tovább adják fűnek fának
Minden szerelmesnek
Galambok dalolnának
Szerelemmel élj
Holnap és a mának




Beküldő: Dér istván
Népszerű fórum témák
Legfrissebb kommentek
Új témák