Szerelemre keltő márcziusi alkony,
Rügyeket fakasztó esti hangulat!
Járok utczahosszat, álmodozva járok
Illatot lehelő néma fák alatt.

Ide ér a város csapkodó morajja,
Zsongva tör meg itt a béke partjain,
Nem kisér utamra semmi, semmi más, csak
Szárnyukat kibontó fényes álmaim.

Álmodozom rólad, elveszett reménység,
Tovaröpült ábránd, kékszemü leány!
Kinek csüggsz te édes, forró szerelemmel,
Kinek csüggsz te mostan szomjas ajakán?

Kinek teljesült be az én reménységem,
Kié e megejtő drága pillanat?
Csend. Vigasztalan csend. Csak a járda koppan
Halkan, elhalóan, lépteim alatt.

S im az esthomályban halk suhogás hallszik,
Fiatal pár egymást átkarolva áll.
Oda simul a nő lassan a fiuhoz,
Susogó ajakkal édes csókra vár.

Asszony-e, leány-e? Nem kérdi az este,
Tündéri palástja halkan ráborul.
Gondosan elrejti a világ szemétől
A kigyulladt szivet hogyha alkonyul.

Összeforrad ajkuk s hosszu édes csóktól
A mámoros alkony szinte megremeg . . .
Tudja a jó isten, mért dobban meg szivem? -
S lábujjhegyen halkan, tova sietek . . .

Volt egy ember messze, messze,
Tengeren tul, idegenben.
Egy hibája volt szegénynek:
Sohse volt a szive rendben.

Ha öröm vagy bánat érte,
Nem kaczagott, nem kesergett.
Félre állt az emberektől,
Csengő, bongó dalba kezdett.

Édes dalba, zengő dalba.
Olthatatlan vágy sirt benne,
Olthatatlan lobogó vágy
Boldogságra, szerelemre.

Dalok szárnyán, tengeren túl
Messze földre szállt a híre,
Rá is fogta minden ember,
Hogy üvegből van a szive.

Mert ha szellő ére hozzá,
Csodálatos hangja támadt;
Mint az üvegharang, csendült
Zengő öröm, siró bánat.

A szerelmes leánynépség,
A kiváncsi asszonyfajta
Egytől egyig oda rebbent,
Vagy kaczagott, vagy sirt rajta.

Szépen szóló árva szivét
Szívtelenül kinevették,
De hogy annál szebben szóljon
Mulatozva tépegették.

Versenyeztek, hogy ki tud szebb
Hangot csalni ki belőle.
Versenyeztek; jaj, de neki
Megrepedt a szive tőle

S daltalanul, néma szívvel
Várta most már azt az egyet,
Kinek minden nóta közül
Eldalolja a legyszebbet.

Várta, várta, - s mikor eljött
Tele hittel, szerelemmel,
Rátekintett, könynye csordult;
Sirt az üvegszivü ember.

Meg se csendült a szive többé.
Köny szivárgott csak belőle:
Mire eljött, kire ő várt,
Össze volt a szive törve.