Az érzelmek határozzák meg
a mindennapokat,
nem mindegy tehát az,hogy
mi hogy érezzük magunkat!

Mit gondolunk? Ettől sok függ!
Ez a meghatározó!
Gondolatunk e témában
több, mint befolyásoló.

Az
érzelmeket tudatosan
mindig meg kell rostálni,
a rosszat, a salakot
innen ki kell dobálni!

Ne foglalja helyet az, mi
a szemétdombra való,
tovább élni azzal kell,
mi testet, lelket szolgáló.

Mindenkinek megadatott
így élni az életet,
Neked hogyan kell csinálnod?
Találd ki a képletet!

Kellemetlen érzéseket
kellemessel cseréld fel,
ilyen egyszerű az egész,
s minden nap boldog leszel!

Ha úgy érzed hogy fáj az élet,s minden veszve van
ne szégyellj könnyet ejteni,csak sírj,sírd ki magad.
ha romba dőltek álmaid,s reményed elhagyott
s tán segíteni nem tudok,de ott leszek,.tudod.
fejed vállamra hajthatod, s együtt sírok veled,
én felszárítom könnyeid,mint apró gyöngyszemet.
Míg mosolyt látok arcodon a könnycseppek helyett
mi együtt sírunk,nevetünk,hisz ott leszek veled.

Hányszor lebegsz elém te csöndes árnyék,
Szép álomkép, én kedvesem?
Most is közelegsz, igéz a régi vágy még,
S beszélek hozzád csendesen:

- Arany kelyhünket vedd kicsiny kezedbe,
Ily ritka művű nincs sehol.
Tudod: mi ez? - Szemét reám emelve
"Tudom. Szerelmünk kelyhe . . ." - szól.

- Igyék belőle tiszta, édes ajkad!
Ne vívd tovább e vágy-tusát!
Remegsz? Miért Mit érzel? Zord fuvalmat?
Nézd, ellobog az ifjúság . . .

Halk hanga sír és könnye gyűl szemének,
Fehér arcára árny borúl -
"A vágy borának mélyén űl a Vétek . . ."
Szól s a kehelybe könnybe hull.

"Ó vétek inni a bűnös vágy borából!
Nekünk örökre válni kell . . ."
Lemondóan tekint rám. Arca gyászol -
Kihull kezéből a kehely . . .

Előttem áll megtörten, haloványan,
Lecsüggedt fővel, hallgatag . . .
Szemem könnyén szétfoszlik röpke álmom,
Homályba vész az árnyalak . . .

Ruhája dísz, ajka rubint,
S mint napsütés az égen áll.
A fojtott légben bent és kint
Émelyítő parfőmje száll . . .

Obeliszkként áll mindenütt,
Tömjénezik haját, szemét,
S ő együtt kacag ott velük.
Tanyája minden söpredék.

Engem nem ámítsz kékszemű
Karcsú testű virág álom,
Szép vagy és mégis keserű.

Én azt a szép leányt várom,
Akit a lelkéért szeretek,
S felemel, hogyha süllyedek.

Várok.
Talán haza kéne menni:
Mert nem jön senki, semmi.

Mégis mintha jönne ott:
Már látom az arcát, a szemét,
Találkozunk és folyik a beszéd,
Rózsás a kert és vidám az élet.

Várok.
Haza fogok vele majd menni.
(És nem jön senki, semmi.)