Szürke homály ködösíti szemem,
Mi nem tud eloszlani szertelen.

Ragyogás mi egykor voltam,
Csupán csak árnyéka múltnak.

Én szenvedésre születtem,
Mártír élet a keresztem.

Szavam kopik mint a nevem,
Kifog majd hinni nekem?

Holnap,holnap talán már nem.
Véget ér!álom lesz,ez az
emberhez méltatlan küzdelem.

Milyen messze ér a szerelem fénye?
Lélek feketül lélek terhétől, s még
aggként is remeg szemünkben,
a megélt szerelmes élet szenvedélye.

És mint száraz kóbor falevél
sodródik a tenger vizén,úgy
Lebeg fonnyadt gyenge szívünk
Semmiként.A semmi egén.

Karjaid között elfeledtem
mindent ,mi úgy fáj most nekem,
háborgó lelkem megnyugtattad
mely izzó szikrákat lövellt.

Szemednek fénylő sugarában
újra láttam az arcomat,
míg öleltél szelíden, némán,
s most gúzsba köt a gondolat.

Jobb volna tőled messze futni
s temetni mindent egymagam,
vad szelek szárnyán elsuhanni,
nem bírom már a láncokat.

Jobb volna temetni végleg
ami már régen elveszett,
Felejts el! Ne gyere többé!
Nem kell hogy itt maradj velem!

Az én anyám oly messze van már
de most is látom őszülő haját,
lehunyt szemekkel magam előtt látom,
arcának minden mosolyát.

Látom hogy siet elébem
lágy szellő borzolja ősz haját,
kitárt karokkal engem vár csak
s úgy ölel magához, szinte fáj.

Sosem hittem hogy ennyire fájhat
amikor messze lesz talán,
szememből csordul a könny is
hisz oly messze van az én anyám.

Anyám keze miattam kérges
mégis annyira jó nekem,
amikor dolgos két kezével
megsimítja az én fejem.

Anyám keze erős és ráncos
hisz mindig oly sokat dolgozott,
de boldog vagyok ha erős kezével
végigsimítja homlokom.

Látom rajta mennyire fáradt
szemében fáradt fény ragyog,
s csillogó szemében látni vélem
a legfényesebb csillagot.

Hiába dolgozott annyit
kincseket gyűjteni nem tudott,
S mégis érzem: meleg szívének
minden fénye csak rám ragyog.

Anyám keze miattam kérges
hisz miattam hajszolja magát,
s megköszönni nem tudom eléggé,
hisz oly sokat tett az én anyám!