Komor éjszakán járása: bikáé,
Teljes fegyverzete: halál lovagé
És lecsap az éjszaka sötétjében,
A megmagyarázhatatlan félelem.

Zord mezőkön és sötét erdők mélyén,
A legközelebbi lakóhelyhez érvén,
Tán megkönnyebbül éjszaka vándora,
Bízzon, kellemes lesz fogadtatása.

De ki ő, ki zord éjszakán vándorol,
Életét veszélyeztetve lovagol?
Nem tudjuk, személye inkognitóban,
Díszes ruhája, vércsatakokban.

Gyanítjuk, ő jó Richárd követe,
Ki másképp Robin Hood összekötője.
Ők együtt harcolnak a gonosz ellen,
Életüket veszélyezteti; ellen.

Hírvivő egészsége végveszélyben,
Életét áldozza, jó ügy érdekében.
Hír azonban fontosabb életnél is,
Határoz, odaér csak azért is.

A lova fáradt, biceg, sőt már sánta,
Csak tartsa meg lelkét még szegény pára.
Királyi üzenet mindenekelőtt,
Ember és a ló tartsa szem előtt.

Király üzeni, végre hazaérkezett,
Trónbitorló ellen kér segítséget.
Hírvivőn múlik tán a jó győzelme,
Hogy leverhető, rossz király szelleme.

Rossz idők jártak most ó… Angliára,
Jó idő meg a rossz trónbitorlóra.
De megjött jó király, hála az égnek,
Kéri Robint és csapatát segítségnek.

A hírvivő és a ló már egyaránt szenved,
A haza sorsa, lazítást nem enged.
Tudják mindketten, mi az; kötelesség,
Kritikus időben, hazáé elsőség.

Cammog a ló és vérzik a vitéz,
Figyelő őket föntről az Ítész.
Ő is tudja mi a helyes cselekedet,
Erővel, kitartással segíti őket.

Fél a lovag az zord erdő sötétjén,
De nem gondolkodik a saját életén.
Ő lovag, fölesküdött a jó királyra,
De nem lenne tévedés áldozata.

Már bent jár a sűrű, sötét erdőben,
A lovag nem félt még így életében.
Neki el kell jutni Robin Hoodhoz,
Ki nem tudja, hogy ő most jó hírt hoz.

Tudja jól, Robin jól megszervezte csapatát,
Körben őrség védi erdei tanyáját.
Harcosai erdei haramiák,
Kik élvezik zord erdő oltalmát.

A lova sánta, de itt ismerős,
Útjuk már vesszőfutás, hideglelős.
Szegény párát szíve viszi előre,
Lovag meg aléltan nyakába dőlve.

Szerencse nekik és a hazának,
Őrség tagjai rájuk találtak.
Szegény, hű pára kilehelte lelkét,
A lovagot Robin Hood elé vitték.

Üzenetet a hírvivő átadta,
Robinék lettek jó király csapata.
A trónbitorló királyt leverték,
Vén szigetet, Angliát megmentették.

Budapest, 1997. május 1. – Kustra Ferenc József – föltehetően valós történelmi esemény…

Estefelé, ha alkonypír látszik
vöröslő nyelvvel az ég peremén,
valahol ott, a kihunyt sugárban,
az utolsó fényben ott leszek én.

Estefelé, ha szürkülő ködben
egyedül ballagsz hazafelé,
ne félj az árnytól, mely eléd vetődik,
tudod: mögötted ott leszek én.

Vigyázok rád. Onnan is. Fentről,
hogy ne törjön össze bús magány,
Éjszakánként majd társadul szegődve
álmodban mindig vigyázok rád.

Ne sirass majd. Csak nyugodni térek,
ahol nem bánthat senki sem,
hisz ott maradok a szívedbe zárva,
S megtalálsz engem, hogyha kell.

Gondolj majd rám csukott szemekkel,
s talán érzed, hogy ott vagyok,
gyönge szellőként arcod simítva,
míg el nem áraszt a nyugalom.

Ne sirass majd. Mindig jön új nap
Amely majd erőt ad neked,
s ott, a távoli messzeségből
nézve, őrzöm a léptedet.

Dühöngő vihar tombol bennem
olyan erős a lázadás,
mint egy vihar, mely őrült széllel
dühöngve mindent szétcibál.
Tombol és csapkod bősz haraggal,
fát tép ki, melyet szétdobál,
őrült erővel csattogtatja
fent az Isten az ostorát.
Úgy tombol, akár a lelkem
mely nyugodni sehogy se bír,
mázsás kövekkel lesúlyozva
csitítanám, de nem segít.
Minden vágyam és minden álmom
összeomlott most hirtelen,
nincs oly ígéret itt a földön,
mely csillapítja a lelkemet.
Dühöngő viharként dúl a lelkem
nem csillapítja semmi sem,
ereimben úgy lüktet a vérem,
szinte feszíti mindenem.
Ma éjjel mindent összezúzok
mi még a múltból megmaradt,
foggal-körömmel tépem széjjel,
ami még mindig visszatart.
Ma éjjel mindent itt hagyok majd,
nem számít, bárhogy szeretem,
olyan hirtelen messze tűnök,
mint a szél fújta levelek.

Széltől rezdülő suttogó nyárfák,
mért nem mondjátok meg nekem,
mit suttognak a rezzenő ágak?
Merre menjek, hogy jobb legyen?

Menjek kavicsos folyóparton?
Véresre szúrja talpamat!
Vagy csak sodródjak messze az árral,
mint egy tétova gondolat?

Menjek lenyúló ágatok közt,
melyet a vihar hajtogat?
A hajló ágak, mik sírva nyögnek,
megkarcolják az arcomat.

Magasra nyúló, suttogó nyárfák,
ti már sok mindent láttatok!
Merre van fény, mely rám világít,
keresztültörve az ágakon?

Merre van tűz, mely melegít engem?
Hisz nektek érzi az ágatok!
De én itt vagyok nyirkos hidegben,
s ha nem segítetek, megfagyok.

Széltől rezdülő suttogó nyárfák!
Mondjátok meg, hogy mit tegyek!
Ne hagyjatok itt ázva-, fázva,
hol már nem maradt semmi sem.

Vigyetek el a zúgó széllel,
amely tépi az ágatok,
olyan gyorsan, hogy ne tudjon fájni
semmi, amit most itt hagyok!

Arcodon égő tűzvirágok,
úgy csillog most a két szemed,
kezed is forró. Lázasnak érzem:
miért nem szóltál énnekem?

Jöttem volna a viharos széllel,
hogyha kell, veled legyek,
lázas homlokod megsimítva
ott legyek, s fogjam a kezed.

Jöttem volna az esti széllel,
hogy megsimítsam az arcodat,
veled lennék, ha kell majd egy támasz,
s átöleljem a válladat.

Úgy mennék hozzád. Valami mégis
annyira fáj, és visszatart,
vajon szükséged van e még énrám?
Hiszen lélekben messze vagy.

Valami megtört már a légben,
s magába zárja a hangokat,
Ködfátylat terít szerteszéjjel,
eltakarva az arcokat.

S mégis. Valami visszahúz hozzád,
mint egy féktelen gondolat,
nem kell más, csak perceket kérek,
hogy tudjam, jól vagy, és lássalak

Mosolyogni, és szemedbe nézve
lássam, hogy örömtől ragyog,
akkor talán megnyugszom én is,
hisz aggódom érted, jól tudod.