Hol a mohos szirt öbléből
Ezüst forrás ömledez,
S a patakok csörgésétől
A setét völgy zengedez;

Hol meredek tar kősziklák
Az egekkel mérkőznek,
S a százados roppant tölgyfák
A felhőkbe verődnek;

Hol a vadonnak csudái
Pompájokat mutatják,
S a természet nagy szcénái
Az érzőt felborzasztják;

Hol a váromladékokon
Az őszült kor lelke leng,
S a bészakadt sírboltokon
Bús halotti ének zeng:

Itt lakik a képzelődés,
Képekben elmerülve,
Itt a forró lelkesedés.
Plutarch karjára dűlve.

Itt emeli fel fátyolát
A Visszaemlékezés,
Itt rakja le zöld sátorát
A bölcs Magábatérés.

Itt tévelygek a világi
Lármától különválva,
Képzeletim forrósági
Között magamba szállva.

Amott egy magas szirt fokán
Egy puszta vár dőledez,
Melynek szomorú homlokán
Bús régiség epedez.

Hajdan ez a dicsőségnek
Volt fényes palotája,
S a legerősebb vitézségnek
Győzhetetlen hazája;

Hajdan felséges tornyai
A felhők közt ragyogtak,
S ime, most kevély ormai
Rakásra omladoztak!

Ott az eldőlt sírköveknél,
Hol most lelkek támadnak,
S a mélycsendű éjfeleknél
Bús nyögések hallatnak:

Ott nyugosznak a bajnokok
Mélyen a föld gyomrában,
A töredezett oszlopok
Között, örök homályban.

Ama kormos ablakoknál,
Hol most repkény szövődik,
S a mohosúlt kőláboknál
Iszolag tekerődik:

Ott búcsúzott szívszakadva
Az ékes hölgy férjétől,
Mikor a kürtök riadva
Elszakaszták keblétől.

Ott nézett le borzadozva
Bajvívó kedvesére,
Ott dűlt ismét lankadozva
A győzőnek keblére.

Amaz ijesztő boltoknál,
Hol most baglyok huhognak,
S a rémítő nyílásoknál
Száraz kórók suhognak:

Ott hörpölték egymás vérét
A párducos magyarok,
Ott nyerték el a harc bérét
A győzhetetlen karok.

Ama bércfalakon álltak
A vár pártás szűzei,
Mikor ellenségbe vágtak
A haza erősei.

Ama vár roppant kapuján
Zengtek a tárogatók,
Mikor a véres harc után
Visszatértek a hódítók.

S ott, hol a győzödelmesek
Toborzón vigadoztak,
S az érzékeny szerelmesek
Szívekben olvadoztak,

Most a gyászos romladékon
Bús éjszakák borongnak,
És a borzasztó tájékon
Bágyadt szellők zokognak. -

Így múlik el a világnak
Minden gyönyörűsége!
Így minden tündér nagyságnak
Veszendő dicsősége!

Hősek márvány sarampóit
Az idő eltemeti,
S a fél világ hódítóit
Feledékeny por fedi.

A bölcs, ki ma nagy lélekkel
A naphoz emelkedik,
Holnap gyáva gyermekekkel
Egy sírba ereszkedik!

[Végleges formája 1801 után]

Látom kelet leggazdagabb virányit,
A természetnek virág-háremét,
S a napnak rózsaszínű szempilláit:
Hasadt felhő mosolygó peremét;
Látok homályos pálmaligetet,
Hol a szellő rejtélyesen susog,
És énekel fényes madársereg...
Madarak? vagy tán zengő csillagok? -
- Látok nagy hegyről egy kék szigetet
A tenger és a messzeség ölében;
Körűlem ősz van, amott kikelet.
Vándorló darvak úsznak át az égen
Az őszbül a tavaszba, és utánok
Elküldi a szív minden vágyait,
S e vágy talán még jobban boldogít,
Mint ha ott volnék, ahol lenni vágyok. -
- Látok mesés, holdfényes éjszakát,
Az élet alszik, a halál viraszt:
A légen szellemek suhannak át,
Ruháiktól megrezzen a haraszt;
Nem alvilági rémes szellemek:
Boldog halottak, kik lejöttenek
A holdsugárok arany fonalán
Csillagjaidból, mennyei magasság,
Hogy kedveseiket meglátogassák,
S hogy ajkaikra csókolják talán
Az édes álmat, melyben lelkeik
Az ég üdvét előre érezik.
Látok mindent, mi sohasem a szemnek,
Csak a sejtésnek látható az éjben...
S mindezt két szemben látom: kedvesemnek
Sötét világú, ábrándos szemében.

Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom,
Mondd meg nekem, hol fekszem én?
Ágy-é, amelyben hánykolódom,
Vagy a koporsó az szintén?
Nem? Csónak ez, mely, jaj, a kétes
Remény és biztos félelem
S az élet és halál setétes
Hullámjain lebeg velem.

Fojtó szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélőve áll,
S mellem csontboltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.

Hová ütődöm a habokba?
Haj! mely szörnyű hányattatás!
Most a cupressusos partokba,
Hol rémlet űl s jéghallgatás;
Majd a túlsó part lejtőjébe,
Honnan barátság szózatit
Hallok a plátánok berkébe,
S örömszerszámok hangzatit.

Innen savanyú ázótjokkal
Pusztás barlangok fojtanak;
Amonnan kerti balzsamokkal
Hígabb szellők újítanak.
Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,
Vagy egy kivégez már, vagy más,
Ájúlok, érzek és ocsúlok:
Haj! mely szörnyű hányattatás!...

Ki vagy te, ki hószín leplekbe
Felém mosolyogva közelítsz
S a partról e szagos berekbe
Áldott jobbodon felsegítsz?
Te, főldi biztossa az égnek,
Arany gyógyúlás! Te a nagy
És bőlcs teremtő tehetségnek
Halandó leánya! te vagy.

Te illetéd rózsás újjoddal
Mellyemnek rokkant bóltjait,
S elindítád pillantásoddal
Az élet dobbanásait.
Már lelkem új phoenix módjára
A lángok közzűl éledez;
S gyengűl újjom pattanására
Kis lantom újra zengedez.

De te repűlsz? mind tűnnek, mennek
Minő derűlés ez, nagy ég?
Sándorffym űl ágyamnál... s ennek
Köszönhetem, hogy élek még?
Zendűlj, ekhózz, esti csendesség!
A hálá engem dalra ránt.
Telj bé, kettős szent kötelesség,
Az orvos és barát eránt!

Barangol és zúg, zúg az őszi szél.
Csörögnek a fák száraz lombjai,
Mint rab kezén a megrázott bilincs.
Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én!
Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak,
Mint nősirást az égiháború.
Egy nemzet és két ország hallja meg,
Mi bennem eddig titkon forra csak,
S amit keblemből mostan kiröpítek,
Mint a volkán az égő köveket.
Az forra bennem, az fájt énnekem,
Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy
E kétországos nemzet a magyar!
Ez tette lelkem pusztává, a bánat
Pusztájává, hol egy tigris lakik:
A vérszemű, a lángszemű harag.
Oh e vadállat hányszor verte el
Magányos éjim csendét, amidőn
Besüvöltötte puszta lelkemet! -
Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk,
Hogy szétrepesszük a szent levelet,
Mit diadalmas őseink írának,
Szivök vérébe mártván kardjokat?
Kettészakadtunk, és a szép levélből
Rongyok levének, miket elsodort
És sárba dobott a századok viharja.
Lábbal tiportak bennünket. Könyűket
És jajkiáltást küldöttünk az égbe,
De panaszunkat az be nem fogadta.
A rabszolgákat nem hallgatja az meg,
Mert aki jármot hágy nyakába tenni.
Méltó reá, hogy azt hurcolja is,
Míg össze nem dől a korbács alatt.
Tartottunk volna össze: a világ most
Tudná hirünket, nem volnánk kizárva
A templomból, hol a nagy nemzeteknek
A tisztelet tömjénét égetik.
Tartottunk volna össze, nem törölnénk
Szemünkből annyi fájdalmas könyűt,
Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel
Történetünknek sötét lapjait.
A porszemet, mely csak magában áll,
Elfúja egy kis szellő, egy lehellet;
De hogyha összeolvad, összenő, ha
A porszemekből szikla alakúl:
A fergeteg sem ingathatja meg!
Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok,
Amit mondtam, nem új, de szent igaz.
Az események romboló szele
Nem fú jelenleg, és a porszemek
Nyugton hevernek biztos helyökön;
De ha föltámad a szél, mielőtt
Eggyé olvadnánk, el-szétszór örökre
A nagy világnak minden részibe,
És soha többé meg nem leljük egymást.
Iparkodjunk. A század viselős,
Születni fognak nagyszerű napok,
Élet-halálnak vészes napjai.
Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen
Az eljövendő óriásokat.
Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást,
Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem!
Ki legelőször nyujtja ki kezét,
Azé legyen a hála s a dicsőség;
S ki elfogadni azt vonakodik?
Annak porára szálljon minden átok,
Melyet sirunkra majd virág helyett
Ültetni fognak maradékaink,
Kiket örökre megnyomoritánk!

Be szomorú az élet énnekem,
Mióta eltemették kedvesem!
Csak úgy lézengek, mint az ősz virága,
Mely minden szellő érkezésivel
Egy-egy megszáradt szirmot hullat el,
S mely csüggedt fővel kimulását várja.

A fájdalom gyakorta megrohan,
Mint éhező vad, mérgesszilajan,
S éles körmét szivembe vágja mélyen.
Kiáltok a sors ellen átkokat,
Amely az embernek mennyet mutat,
Hanem megtiltja, hogy belé ne lépjen.

Legtöbbször csendes, néma bánatom;
Élek? nem élek? szinte nem tudom.
Jön és megszólít egy-két jóbarátom;
Beszédeikre ritkán felelek.
Örültem egykor, hogyha jöttenek,
Most, hogyha mennek, szívesebben látom.

Gyakran bolyongok föl s le céltalan,
Bolyongok, míg - azt sem tudom, hogyan? -
A drága kislyány sírhalmához érek,
Édes remény tart ottan engemet;
Remélem, hogy majd szívem megreped...
Mért csalnak mindig, mindig a remények!