Ma egy biztos van,
Túl-fejlődött világban...
Bizonytalanság!

Két szék közt érik
A végzetes huppanás...
Biztonság-hiány.

Emberség fogyó,
Emberiség veszélyben...
Bizonyosságos.

Holdtalan éjszaka fekete az erdő,
Csendes folyó partján minden nesz most megnő.
Sustorog a nádas, mocorgó a cserjés,
Az érzelem játszik, óvatosság pengés.

Szemfüles, s az erős bátorságban bízik,
Cserkésző léptekkel önbizalma hízik.
Éhes gyomor oson pecsenyét remélve
Orra hegyén szimat, szellő az esélye.

Prédának figyelme hogyha el nem lankad,
Álcát kihasználva újabb napra virrad.
Szelíd teremtménynek az alvása éber,
Vadon világában ösztön szülte kényszer.

Holdtalan éjszaka fekete az erdő,
Vadásznak, prédának az esélye megnő...

(leoninus duó)
Zizzenő falevelek, azt sóhajtják, eltelt a nyár, de mi nem vagyunk kócbabák…
Némi enyhés szellő veti a szerelmes hullámokat, ők segítik a lehullókat!
Kéz a kézben nem tudnak lefelé hullani, mert az ősz légmozgása, nem engedi.

Nagy bizony a hullók színe kavalkádja, miközben látszik a nap aranysugara…
Zöld szín errefelé már nincsen divatban, de van rengeted nagy látomásban.
Szakértők szerint a zöldnek van négyezer változata, de ez már az ősz áldozata.
*
(HIQ trió)
Szépségek,
Oly’ sok színűek!
Levelek…

Bíboros
Az avar színe.
Levelek…

Takaró
Bíborján napfény.
Levelek…

Vecsés, 2024. október 7. -Kustra Ferenc József

Őszi levelek,
Van, ami már barnásba csapott.
Érezni szagát, tán’ rothadott?
Ázott úton... téli léptek alatt, levelek.
Ősz esőt is hozott, így vizesek levelek…

Ősz az enyészet…
Meghozta nekünk is új létet,
Mondják, ez a jó… egy fenéket!
Meghozta nekünk is múló létet… egészet,
Mint avar nyugalmát is földúlta… enyészet.

Őszben megfakad
Avarszőnyeg a temetőbe.
Halottak… várnak az új létre.
Ősz az enyém is, érzésem belülről fakad,
Őszülőn, őszbe kerültem… karaván halad.

Őszben, kabát kell,
És már a látszó lehelettel,
Sétálok, jól vagyok erdővel…
Itt a csendben azért a bánat körbeölel,
Nézem, szél ringatja fákat, talán félgőzzel?

Ősszel már várom
A szeretett, de hideg telet,
Konyhában meg nem látok legyet…
Estém csendje, altatna már, de dalát várom,
Majd, reggeli napsütés, hűvösen süt… várom.

Őszömben élek
Remélek… mennyi még az időm?
Amennyi biztos, még letöltöm.
Remélek… őszöm enged és lesznek új telek…
Annyi biztos, kérem, még legyenek új évek…

Vecsés, 2019. október 26. – Kustra Ferenc – készült anaforás, „grádics” versformában, amit én alkottam meg. Egy versszak 5 soros, a vers bármennyi versszakból állhat. Balra zárt legyen! Szótagszám: 5-9-9-13-13, rímképlet: abbaa.

Holló éjben magányunk mélyén
lelkem kitárom halkan feléd,
suttog a táj, lágy szellő jár,
s Te egy tétova lépést teszel felém.

- Jöjj, kedves, halkan, csak csendesen!
Szívünk dobbanása félőn megremeg,
lelkünk összeforr, örök és végtelen,
pillangók repdesnek felettünk édesen.

Lüktet az éj, a csillagok hullnak,
szívünk parázsa lett perzselő tűz,
ahogy nyárban a kazlak sorra kigyúlnak,
úgy csillagok útján messzire űz.

Múlik az éj, én szemedbe nézek;
- most jöjj, kedves, halkan velem,
látom a lángot parázs szemedben,
s ahogy a lelkembe belépsz csendesen.