Több szólamban suhog a szél
Ahogy a fák koronái közt mesél
Bogárnak madárnak,
És minden élő paránynak.
Távolból hozza a híreket
Ahonnan ered,
S az útról,
Amint ereje gyülemlett
Azúros ég alatt surran
Simogatón vagy vad erővel.
Az életről szól szépeket.
Manapság
Ki hallgatja ezeket?
Hűsít
Perzselően forró nap alatt.
Szétszórja az érett magvakat,
Mint jó gazda a vetnivalót.
Gondnok ő a felszín felett
Ahonnan belátja az egész teret.
Épít alkot fáradatlan.
Formát rendez akaratlan,
S bár olykor
Kíméletlennek tűnik tette,
Csak mesél,
És tanít a rendre.
Meghajol előtte tisztelettel
Fa , hegy , tenger.
A lég hajtóereje teli élettel.
A mozgás alapfeltétele
Létünk elementáris része.

A fagyban
Zizeg a zuzmara
Ahogy szállingózva
Aláhull az ágakról.
Sustorog a mező
A dermedő avar
A hólepel roppan
Ahogy lábam
A jégre toppan.
Kesztyűtlenūl
Körmöm alatt
Lángra lobban
Éget a fagyos szél
És az erdő
Most a télről mesél.

A fagyban
A nyártól
Messze maradtam
De a folyó
Még pancsolja a part
Szélén az avart
És a nádasban
Vadkacsa kelt zavart.

Réce rikkant
Szalad a víz tükrén
Elhagyott stég szélén
Jégcsapba fagyott a fény
Az idén
Már senki sem üldōgél
Ott .
A fagyos
Tél bekopogott.

Bekopogott bátran
Mégis alázattal
Ádvent első vasárnapjára
Tömött felhőkkel
Az ég bundájára
Hogy hulljon az áldás
Fehéredjen s tisztuljon
minden lélek és ház
Mikorra jön a messiás.

Holnapra talán
Már más lesz a határ
Tocsogó és foltos
Az erdő bozontos
Frizurája átalakul.
A szürkén ágaskodó pára
Felkúszik a fák koronájára
De bent az első gyertya
Lángja
Fehéren megtisztulva
Meleg-fényt áraszt
A várakozók házába.

A téli nap, vakítóan süt…
Hótakaró visszaveri fényt,
Én meg nézem, mint egy átszellemült.
Úgy élem meg, mint egy leányregényt.
*
Hófehér a hó,
A tisztaság szépsége…
Hógolyó fehér.

Vecsés, 1998. december 22. – Kustra Ferenc József

Fehér avar lesz a hópelyhekből szőtt terítő,
Én, majd, ha járok a puha hó selymen,
Lépésem zajtalan, puha, nesztelen.
Hópehelyből az avaron lesz fehér terítő.

Apró dombokat, torlaszokat épít szellő,
Hallgasd a végtelen, nem semmi üzenetét,
Milliónyi lélek várja, minden betűjét.
Fentről meg csak zúdul le a sötét hófelhő…

Kerti asztalunkon, hófehér a terítő,
Éjjel van, már fehér dunna borítja kertet,
A kemény hidegben látni a leheletet.
Fehér a föld, a rét, a csalitos, az erdő.

A tél jeges lehelete most a kertész,
Feltámad a szél, de ezt el nem fújja,
Házunk fala a hótorlaszt felfogja.
Nyáron erre gondolva, legott megáll ész.

Lassan úgy érzem, megállt a fehér idő,
Csillagok messze a felhők fölött ragyognak,
Lehet, erőlködnek, de minket nem láthatnak.
Talán, lesz még tavasz és jön a langy szellő…

Vecsés, 2013. január 13. – Kustra Ferenc József - Landi Krisztián „Havazás” c. verse ihletésével.

Az adó nagy adu
A választottak kezében.
Dől a lé,
És nem is szerényen.
Szépszerével
Törvényt hoznak,
És bár lassan ,
De az előírások szaporodnak
Megfelelően a programnak.
Mindennemű vagyonodra
Meg van az adó kulcsa.

A lélegzetért még
Nem kell fizetned,
De a levegő minőségét
Már megadóztatják veled
Valamilyen módon,
És még csak nem is sejted
Mennyi irányba gurul
Kereseted
Amíg verejtéked
Munkád közben
Letörölted.

Amikor felsírtál első
Levegővételedtől
Számítottak veled,
Hogy az életed
Előbb-utóbb busásan
Meg kell fizetned.
Adóznod kell
Tetszik vagy sem,
Kibúvót nem fogadnak el.

Terhed a végsőkig
Visszahúz a földbe,
És ha majd kint leszel
Talpalatnyi helyeden
Mindörökre,
Utódod még akkor is fizet
Adót....Sírhelyet.

Fel s ki-talál-ták rendesen
Az adó nagy adu,
És ez bizony nem kamu
A-ki-választ-ott-ak kezében.