Jó volna végre úgy ébredni
minden pirkadó hajnalon,
hagy arcodat lássam, amikor ébredsz,
s ujjam hajadba túrhatom.


Érezni minden simításban,
hogy épp olyan fontos vagyok,
mint a szellő, amelyik felfrissít,
míg végigsuhan az arcodon.

Érezni, ahogy hozzám simulva
halkan a nevemet suttogod,
hogy tudhassam, milyen fontos is néked,
amikor átölel két karom.

Hiszen az idő egyre csak múlik
deret szórva a hajamon,
s te messze vagy, annyira messze!
Csak a fényképed láthatom.

Hallom hangod a telefonban,
és tudom, érzem, hogy szeretsz!
De úgy hiányzik az érintésed!
S oly ritkán vagyok most veled.

Néha jó volna felégetni
mindent, ami még visszatart,
hogy veled ébredjek minden reggel,
míg nem köszön ránk az alkonyat.

Az ősz társalkodónője…

Ködbe burkoló
Időjárás érkezett!
Bundák, vastagok.
*
Korhadt faágon,
Újra lóg, köd fergeteg.
Hívatlan vendég.
*
Ólmos köd terül
Didergő tájra, fájón.
Fázik a szélcsend.
*
Hulló falevél.
Fázósan ködös éjjel.
Hűsek nappalok.
*
Félholt falevél
Szelek szárnyán utazik.
Ködtakarót kap.
*
Sárga falevél
Mosolyogva hullik le.
Ködben is leér.
*
Magányképletben
Látszhatna, árva kóró.
Ködben nem látni.
*
Hegytetőn, öreg
Tölgy büszkén áll a vártán.
Ködben, nem látszik.
*
Hegyre vivő út,
Ködfoltokkal tarkított.
Nagy csúszásveszély.
*
Bágyadt a napfény,
Mint idő ködlámpása.
Besötétedik.
*
Sötét éj, fátylat
Borít a természetre.
Köd is besegít.
*
Didergő hajnal…
Madártrillázásra kel.
Ködtől nem látni.

Vecsés, 2016. december 3. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjú csokorban.

De csak pár napos lehettem…

Lehetnék zápor áztatta illatos fű a mezei lépteid alatt…
Lehetnék heveskedő langy szellő, mi hátulról kócolja a hajadat…
Lehetnék mélyen a lélekbehatoló szód, ami igy hagyja el szádat…

Pár napos volt csak a kapcsolatunk és Te már el is hagytál…
Pár nap után, ígértél rozsdás kardot, amit otthon hagytál…
Pár nap után nem vagy és már csak múlt van… nekem ennyit hagytál…

Vecsés, 2024. október 29. -Kustra Ferenc József – Íródott: romantikus emlékezés csokorban, önéletrajzi írásként.

Mért mondják azt, hogy nem szép a kaktusz?
Talán mert szúr a tövise?
Ha letépnék róla, hogy védekezne,
mikor gyönge és védtelen?

Épp olyan szelíd, ahogyan én is.
Nem tud ártani senkinek,
csak szeret megbújni némán, csendben,
ahogyan én is azt teszem.

Talán mert ő is oly érzékeny,
s lelke van, ahogy bárkinek,
s töviseivel űzi messze
ki ártó szándékkal közeleg.

De mikor kinyílik csodaszép lesz,
akár a bűvös kikelet,
kivirul, s szinte úgy pompázik,
elvakítva a szemedet.

Oly ritkán nyílik, ahogyan én is,
s csak annak nyílik, kit megszeret,
de annak olyan örömet hoz
minden harmatos reggelen.

Kinek tövise mélyebben szúr,
az sokkal mélyebben szeret!
Olyan féltve, és olyan forrón,
ahogy nem szeret senki sem.

Visszavágyom majd csendes kis falumba,
hol az esti szélben suttognak a fák,
s lombjai között sűrű fehérségben
akácvirág ontja bűvös illatát.

Visszavágyom majd nyári éjszakákon,
mikor kinyílnak majd a violák,
hisz az illatuk az orromban érzem,
s úgy bódítja fejem ez az illatár.

Nincs másik olyan hely ezen a földön,
ahol úgy érzem, hogy nem kell semmi más,
csak egy csöppnyi föld, mit magaménak érzek,
s hol felbolydult lelkem oltalmat talál.

Ismerek szinte minden egyes házat,
s oly fényben úszik a júniusi nyár,
mely beragyog mindent arany sugarával,
mikor beköszön ablakomon át.

Oly nehéz lesz majd messze menni innen,
visszahúz minden apró kis virág,
a madarak hangja, a tücskök cirpelése,
amely betölti csöppnyi kis szobám.

Mégis megyek. De kicsordul a könnyem,
hiszen itt marad az a kicsi ház,
melynek minden zuga emlékeket őriz,
megbújva szívem roskatag falán.

Csak egy darabot vihetnék magammal,
hogy ujjamon érezzem porlós állagát,
talán megnyugodnék, s nem jönnék már vissza,
hiszen már minden más lesz ezután.