Azok a hűvös téli esték,
amikor mindenki összegyűlt
otthon, s a kályha melegénél
boldog pillantás vett körül.

Tengerit morzsoltunk csupasz kézzel,
a kályha előtt a macska ült,
olyan lustán és nyújtózkodva
dorombolt, aztán elterült.

A kályha teteje szinte izzott.
Olyan piros volt, s oly meleg,
tengeri főtt a kályha szélén,
hallottuk, ahogy sistereg.

A víz, amely gyöngyözve hullt le,
s eltűnt a kályha platniján,
mint az álom, mit akkor hittünk,
de csak emléke van ma már.

Olyan vidámak voltunk akkor!
Messzire hangzott a dalolás.
Ártatlan gyermek arcainkról
öröm sugárzott, s kacagás


visszhangja törte meg a csendet,
s hittük, hogy csodás a világ,
pedig csak anyánk szemefénye
volt mitől szép volt, semmi más.

Szemének minden pillantása
szinte szívünket járta át,
nem is tudtuk, hogy milyen fáradt!
Ma is látom a mosolyát.

Azóta eltelt annyi év már.
vállunkra évek súly gyűlt,
de még most is a legszebb emlék,
mikor a család összegyűlt.

Arcodra rajzolnám a nyár minden színét,
a reggeli napfény tűző sugarát,
s az izzadt reggelek lehulló cseppjét
ajkadra gyógyírként hullajtanám.

A hirtelen feltámadt kósza szellőt
hajadra borzolva ott tartanám,
s aggódó ráncaid homlokodról
csupasz szelével gyógyítanám.

Megtennék mindent, hogyha kérnéd,
hogy mosoly suhanjon arcodon át,
hiszen szeretlek, s megérzem, rögtön
amikor téged valami bánt.

Tudom: az élet kegyetlen néha.
Elég egyetlen szemvillanás,
világok omlanak össze bennünk,
s akkor tudjuk csak, mennyire fáj.

Úgy védenélek minden kis bajtól,
akár egy erős viharkabát,
de nem tudlak! Hisz ember vagyok csak!
De veled vagyok, és vigyázok rád.

Az én időmben nem volt sok minden,
zsír meg kenyér volt csak az asztalon,
nem volt mindennap megterítve,
csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,
csak szabadban töltött nappalok,
s szalmavárakat építettünk,
amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk
a félig levágott torzsokon,
egészen addig, amíg a tarló
perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,
vidám, jókedvű kacajok,
gyöngyöző hangja messze szállott
átsuhanva az ugaron.


Ma is emlékszem minden percre!
Az volt a legszebb korszakom,
ott, az aranyló búzatáblák
között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.
A tarló hangja most oly üres,
nem hallik többé gyermekdallam,
csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül
a dallam, mi akkor elveszett,
hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,
de olyan jó, mikor feldereng.

Pislákoló kicsi fények árnyjátékát nézem,
Az arcod vonásait szeretettel felidézem,
Lefolynak a gyertyák és elfogynak az életek,
A kis gyertyafüst száll, de fájdalmaink élesek.

A gyertyák is majd csonkig égnek
Szívemben fájnak az emlékek.
Téged már nem hív a létnek szép szava,
Befogadott az ég csillagos tava.

Az ősi hitű gyertyaláng rívón
Pislákol, látom megannyi síron.
Búsan sírdogál az őszi szél,
Ő minden évben sokat megél.

Tudom, egy jó óra hátra sose ballag.
De nekünk élnünk kell tovább, ez nem maszlag...
A temetőben örök őr a nyugalom,
És ilyenkor, mindig kitör a fájdalom...
A temetői apró mécsesek lángja,
Olyan, mint az örök szeretet fáklyája...
Lépkedek az avarban, a hitem erdejében,
És olyan nagyon bízok szeretett erejében!

Az én arcomra is írt az idő,
Az én utam is csak lefelé nő...
A lombok között kujtorog... szellő.

Lüktet bennem az összes emlék, zeng az ég,
Árnyak sóhajtanak, a mécses serceg még.
Jellegzetes gyertyaillat szétoszlik a légben,
Elvagyok én a hullámzó szeretet zenében.

Nagy, sercegő üszkös kanócnak
Égig füstölgő pici csonknak...
Köszönet a gyertyalángoknak…

A múltért, a jelenért, jövőért,
Bűneik, bűnünk bocsánatáért...

Elbúcsúzom, elindulok haza, kísér a sok mécses fénye,
És míg le nem égnek még-még elkísér a sok-sok gyertya fénye,
Éjjelre, meg majd jón, ideér, világit a hold ezüstfénye.

Vecsés. 2015. május 3. – Kustra Ferenc József

Addig szép minden, míg mámorban úszva
száguldasz, mint egy üstökös,
amíg nem borul rád az árnyék,
s nem ül fejedre szürke köd.

Amíg erő van karjaidban
s ölelni bír a két kezed,
addig kell mindent megragadni,
hiszen semmi sem végtelen.

Addig szabadna mást szeretni,
amíg érzed, hogy úgy szeret,
hogy minden hajnali ébredésben
te vagy, kit aggódva keres.

Ameddig minden pillantásban
érzed: te vagy a mindene,
s nem akar mást, csak veled lenni,
akkor érdemli, hogy szeresd.

Amikor nem vonz semmi sem már,
csak a fájdalmas tegnapok
gyűlnek köréd halomba hullva,
s érzed: nincsenek holnapok.

Olyankor kéne elsöpörni
mindent, mi élni sem hagyott,
zúgó szélvészként, mely hörögve
végig süvít a balkonon.