Oly gyorsan szállsz el fejem felett, könyörtelen vagy,
Magaddal vittél mindent, mi történt, csak emlékeket hagysz.
Elvitted magaddal, valaha fekete és dús, ragyogó hajamat,
S mit hagytál azóta... fehéren csillogó, ezüstös szálakat.

De sok örömet, bánatot és sírást cipelhetsz magaddal,
Azért meg nem állsz egy pillanatra, semmikor és soha.
Ó... te tovaszálló, könyörtelen, fukar, aljas és mostoha,
Előbb-utóbb te leszel és voltál is mindenki gyilkosa.

Néha, esténként, ha mégis felnézek a jó, öreg holdra,
Kérdezgetném sok mindenről, ha ő válaszolna.
Nem felelne semmire, noha a választ csak ő tudja,
Hisz` fenn volt ő az égen a földnek születése óta.

Hiába hát minden, sajnos, egyre csak öregszünk,
Bizony, a szép nyár tovaszállt s elmúlott felettünk.
Bele kell nyugodnunk abba, hogy már ősz van,
És tudnunk kell, jő a tél, de nem tehetünk róla.

Régi álmokból valóság lett.
Szívem egyszerre dobbant, s nevetett.
Te is látod, gépemet felhőn szállni?
Érzem, egy másik világban fogsz rám várni.

Van lakhelyem ott, ahol átölellek majd,
Van lakhelyem ott, ahol nem érhet baj.
Válladra borulva, karjaidban ringat a szél,
Bevallom, szerelmes vagyok beléd.

Tenyeredben születtem,
Szívedben nevelkedtem.
Imádlak, oda vagyok érted,
Ez az élet sosem érhet véget.

Ősszel sárgul, hullik a lomb,
Rövidülnek a nappalok,
Gyengül a nap ereje is,
Korábban beesteledik.

Rajtunk is múlik az idő,
Hajunk lassan deresedő,
Gyorsabban telnek az évek,
Közelgünk az öregséghez.

Van az ősznek is szépsége,
Idős kornak is öröme,
Gyermekeink, unokáink
Életünket megszépítik.

Őszre tél jön, télre tavasz,
Újra éled, újra sarjad,
Új rügyet hajt a lombos ág,
Unokákban élünk tovább.

Örök körforgás az élet,
Szeretet nem lehet véges,
El nem múlik, el sosem fogy,
Szeretetből kell nagyon sok.

Horvát Jánosné
Óh... be szeretnék sokszor vándorfelhő lenni,
Halkan suttogó széllel szobádba repülni,
Gyönyörű szemedbe nézni, csókolni a szádat,
Veled tölteni hosszú-hosszú éjszakákat.

Szeretnélek szeretni,
Karjaimmal lágyan átölelni,
Odabújni hozzád a csendes félhomályban,
Szeretni téged a végtelen éjszakában.

Álomba ringatnálak ölelő karommal,
Altatnálak halk, suttogó szavakkal,
Nézném álmodó, csodaszép arcodat,
Simogatnám szép selymes hajadat.

Április verőerein ömlik a tavasz
Tajtékot vernek a hőhullámok s porol a szél
Korai lenne ha siratnálak, de
keselyű arcú remény kapaszkodik gondjaim kocsijába
s fekete lovakat fog belé
s fekete kocsisokat ültet a bakra
s fekete asszonyokat hoz, akik követnek
És fekete sugárnyalábok hullnak a napból
a lábam elé a kövekre , hiába mondom, hogy szeretlek
Riad bennem a gyermek
Szűkölnék mint kutyák akiket vackaikból kivertek
s menekülnék
de csak ülök, s bámulom kezeimet
tehetetlen teérted feleselő emlékeim között
Anyám.

Bácsalmás, 1971