Nem szégyen az ha sírni látnak,
csak azt jelzi érzel!Van szíved!
Nem szégyen az ha hull a könnyed,
nem ítélhet meg senki sem.

Sírj csak ha megtört a szíved!
Sírd csak ki minden könnyedet!
Most te sírsz ,s holnap tán más is!
Ne szégyelld hát a könnyeket!

Ma sírsz még,de talán a könnyek
tisztára mossák arcodat,
s mint napsütés tavaszi szélben,
holnapra virágot fakaszt!

Ahogy ég és föld összeolvad,
ahogy összeér árnyék és a fény,
ahogy a tűz is lángra lobban
perzselő tűzzel,úgy szeretlek én.

Ahogy a hold az esti szellőt
szobámba lágyan hinti be,
ezüstös fénnyel átragyogva,
amíg vállamon megpihen.

ahogy a hold az édes álmot
szememre lágyan hinti le,
én úgy szeretlek szelíden,némán,
s bárhogy volt,melletted leszek.

Dühöngj csak,pusztító özönvíz!
Söpörj csak,zúgó áradat!
Nem törsz meg!Pusztító erőddel
felszítod minden lángomat!

Ne hidd hogy széttörtél mindent!
Ne hidd hogy mindent elvehetsz!
Pusztító tűzként küldöm vissza
amit most tőlem elveszel!

Mint tomboló tűz,ezernyi fájdalom
vöröslő vérként csorog le arcomon.
Mint pusztító szélvész,mely mindent elsöpör,
szívemet tépázza,lelkem őrli föl.

Mint pusztító láva,mely a földre hull,
köröttem minden leégett hamu.
Mellettem minden kopár,és kihalt,
csak egyetlen láng maradt,amely felkavar.

Hogy felégessen mindent, ami még maradt,
hogy ne legyen semmi,ami visszatart.
Ne hidd hogy megtörtél,zúgó fergeteg!
Mit elvettél tőlem,én is elveszem!

Miért higgyek,ha elvettél mindent
s nem maradt nekem semmi sem?
Tomboló viharként mindent összetörtél,
s nem maradt erőm még élni sem.

Viharként jöttél,elsöpörve mindent,
s szellőként suhantál messzire,
tomboló tüzeddel felégetve mindent,
s nem maradt nekem semmi sem.

Letörtél minden bimbódzó virágot
keresztül gázolva mindenen,
itt hagytál ,mint egy hervadó virágot,
s elvetted tőlem mindenem.

Én csak azért is talpra állok,
jöhet szélvész,vagy fergeteg,
szelíd felhőként messze szállok,
s eltűnök,mint a képzelet.