Széles, kopár vidéken élek
Lágy, fényes éjszakákon.
Szerelmes szívem érted dobog,
S varjú károg fenn a fán.

Ablakomon át beragyog a Hold fénye,
Nélküled, Kati, lelassulna az életem.
A hajnalok könnyű kínján ébredek,
S varjú károg fenn a fán.

Szívem bánatos, dérlepte jég lett,
Siralmas vágyakon gyengülnek a fények.
Búsongó tájon szeretlek téged,
S varjú károg rám a fán.

Elszánt szívem boldogságra vágyna,
Gyötrő, rossz emlékek kínoznak.
Egy este részegre itattál,
S lám, ma varjú károg rám a fán

Eltűnt a hajnalok fénye

Jő a hajnal havas esővel, széllel, faggyal,
Hideg ágyakban fetreng az élet, száll a sóhaj.
Kopott, kormos serpenyőn üresen kong a holnap,
Rozzant szekéren eltűnt egy korszak.

Szegénység öli a lelkeket, nincsen fénye,
Árnyékunkon dér, eltűnt az élet reménye.
Kunyhóinkban repedt hideg éjek,
Hull a hó vakító, fehér fénnyel, olyan szép ez az élet.

Jégcsapok ereszkednek, kályháinkban szunnyad a hamu,
Hegedűnk bús hangján kinyílik a temetőkapu.
Csontsovány testű népemnek néma a lelke,
Száll kirekesztve fel a fellegekbe.

Tarnazsadány, Hideg vég, 2020. október 30.

Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.

Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.

Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.

És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.

Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.

Tarnazsadány- Hidegvég, Északkeleti Régió

A sárkunyhók békés csendjén
Fehér havat hord a szél.
Didereg az ágon egy elárvult veréb,
Angyalszárnyakon száll a szélben egy télapónak írt levél.

Hószakállú, öreg télapó gyöngéden
Jár a siralmas cigányok völgyében.
Néma szívek, égő vágyak tüzén
Jár megrakott puttonyával elveszett álmok tengerén.

Szél zörgeti a bádog háztetőt,
A föld fagyos arcán megcsillan a könny.
Ujjongó öröm, egy alma, egy rongybaba, egy labda,
Mikulás napján szegény gyerekeknek vidám az arca.

Tarnazsadány, 2020. november 29.

Az elveszett idő

A tenger csillogása felett
Sirályok szállnak.
Lágyan vitorlát bont a szél,
Az emlékeimben még vissza-visszajárnak.

Apám szemén bánatos remények égtek,
Elém tárulnak a régi gyermekkori képek.
Térden állva, sírva nézek a múltba,
Emlékeitek feltárom újra meg újra.

Arany színű hajnalokon
Jó apám munkába készült.
Anyácskám kenyeret, szalonnát
Táskájába rakta, arca felszépült.

Őrült csend üli a tájat,
Apámék elmentek,
S én nélkületek élek,
Az örök bíborszínű hajnalokon bennem tovább éltek.