Múlt és a jelen

Megittam életem korty vizének javát,
Tüzes életem ott bolyongott a karavánút nyomán.
Angyal szállt felettünk, vállán koporsó,
Édeni életben utunk poklokon vezetett nyomorgón.

Sokmilliónyi vágyálom után
Megálltunk az evolúció zsákutcáján.
Ősi szellők őrzik vándorlásaink nyomát,
Sárkunyhók épültek az idők folyamán.

Ősanya varázsán nyíltak iskolák,
Csillogó dübörgéssel lettek diplomák.
Kalapunkat elfújta a szél is,
Táncunk, dalunk megmaradt mégis.

A leszakadt rétegek integrálódása nélkül a jövőnk meginog, és fenyegetőbbé válhat. A minőségi oktatás nélkül és a továbbtanulás nélkül nincs jövőnk, és az élethez tartós munkaviszony kell!

Kisnyugdíjas balladája

Kedves Feri, édes párom,
Mért nem veszel aranyláncot?
Aranyláncot, karkötőt,
Fülönfüggő gyémánt kőt.

Édes Katám, kicsi párom,
Amit kívánsz, az egy álom.
Nyugdíjasnak pénze nincsen,
Te vagy nékem minden kincsem.

Kis nyugdíjam minden bája,
De ha nem kell, dobd a sárba.
Dobd a sárba, pocsolyába,
Szívem, lelkem sír utána.

Könyörgés

Helló, itt én vagyok megint, ki érted lángol,
Kérlek, ne tedd le, úgy hiányzol.
Helló, a szívem most megremeg,
Hiába kiáltom szélben a nevedet.

Szeretlek, hát mondd, mit tegyek, hogy bízzál,
Ne mondd nékem azt, hogy csá!
Helló? Ha nem jössz, megyek én!
Mondd, hol talállak meg...

Hiába kiáltom a szélbe, szeretlek!
Gyere vissza, vagy én menjek?
A múló időn elveszünk, hidd el.
Úgy fáj a szívem tiszta érzésekkel.

Helló, láp, mocsár ingoványába veszek!
Nem érzed? Én érted vagyok oly beteg.
A tiszta, kék ég alatt elveszek nélküled,
Az őszi eső hull rám, hol lehetsz, ez őrület!

A múló idő szerelmeseinek.

Esélytelenül

Hófelhők sírnak a fényes Hold alatt,
Magányos jéghegy szívem, érzem, érted meghasad.
Szenvedéseim völgyén alkonyati csendek,
Árnyékvilágunkban örök a szenvedésem.

Parányi reménnyel feléd sodort a tavaszi szél,
Valentin napján lábaim nyoma szárnyra kél.
A végtelen örökkévalóságban vergődök,
Végtelen reménnyel bús szerelmünkön tengődök.

Elzüllött, élettelen reményem nyomán
Szerettük egymást ifjúságunknak hajnalán.
Otthonom lett a sivár messzeség,
Örök téli álomra szenderült már minden szenvedés.

Lélektemető

November

Tombol a szélvihar a temetőkertek alján,
Az elmúlás csendes sírhalmán.
Szomorkodik a naplemente a letört ágak lombján,
Ledőlt kereszteken üvöltöz az orkán.

Az ősz sárgán int búcsút a nyártól,
Halott világ halkan sír az emlékek vágyától.
A csillagok békés, arany fényén,
Nyugszanak a temető végtelenség sötét mélyén.

A vándor lehajtott fejjel megáll, elméláz,
A temető körül a vihar lehalkul, sírón megáll.
Az öreg vándor ott élt a vadonban,
Ott állt a Hold fényében úszó árnyalakban.

Örök álmot kínál az őszi, novemberi est,
Gyertyák fényénél a tájat bíborra fest.
Elnémul a sírás temető alkonyi reményében.
Új nap virrad az élők ébredő szemében.