Az emberek halandóak
Amíg élnek, de gyarlóak.
Tarol az emberi butaság,
Sajnos ez az alapigazság.

Az emberek érdektelenek,
Büszkék rá tán', hogy képzetlenek...
Legalább autodidakta
Képzettségük, igen jó volna.

Nem kerülne nagyon sokba,
Csak pici kis olvasásba,
Legyőzni butaságot
És felvenni, új tempót.

Buta ember bölcs nem lehet,
Ez nem olyan, mint kikelet.
Ki hanyag s nem ad magára,
Lecsúszik tömeg aljára.

Tucat ember van épp elég,
Ne növeljük a szellemét.
Miért hagyjátok el magatokat?
Emberek fenjétek vasatokat...

Budapest, 1997. április 4. – Kustra Ferenc József

Minden évben, ha égnek a gyertyák, s eljön az advent ünnepe,
imádkozom, és azt kívánom, ez az ünnep most más legyen.
Legyen melegebb. Úgy, mint régen, mikor mi voltunk gyermekek,
s gyertyafény mellett üldögélve úgy vártuk ezt az ünnepet.
Visszagondolok mikor még nem süvített így a tél szele,
s lázasan vártuk, vajon mit hoz majd a szeretet ünnepe.
Tavaly még jó anyám is itt volt. Ősz haján ült a tél dere,
s most a magasból kíván nékünk áldott és békés ünnepet.
Mit kérjek én most? Ajándékot? Nem hoz oly örömet nekem,
hiszen üres lett szinte minden, nem vonz már néha semmi sem.
S mégis: ahogy a gyertya csonkja viasztól csordul, meglelem
magamban azt a békességet, amit régóta keresek.
Meleget érzek, ami fűti kóbor, megfáradt szívemet,
s úgy érzem minden dobbanásban, ez az ünnep most más lehet.
Mindig lesz szép, és mindig lesz jó is, csak akarnunk kell, hogy így legyen!
Szeressünk! Bízzunk! Ne adjuk fel! Kell, hogy győzzön az értelem!

Csodák csókját hozza szél
érezheti mind, aki él.
A frissen sült kenyér illatát,
hogy este együtt a család.
A szomszédban zongoraszó hallik,
az idő hajgumiként nyúlik.
Nyílnak a kertben a virágok,
össze simulnak idegen világok.
Az élet örömhangon zenél,
a szépség nem a nagy dolgokban él.

Mikor én gyermek voltam
volt egy csendes világ,
legyél jó, büszke fiam
így nevelt az apám.

Forradalom borzalma
vette el a hitét,
vörös, pufajkás barmok
megkínozták szegényt.

Gyermekként nem értettem
mi az a gyűlölet,
nem mesélt el nekem
éjsötét bűnöket.

Lubickoltam a létben
vidám gyermekkorban,
szabadságra leltem, mint
apám ötvennyolcban.

Becsülettel nevelt fel
erőt adott nekem,
ha csetlettem – botlottam
megfogta a kezem.

Mit tőle a vörös szél
elfújt mindörökre,
egyszer én visszasöpröm
szívvel megjelölve.

Egész eddigi életem során
megtettem, amt tettem,
tetteimnek köszönhetem
hogy lettem, aki lettem.

Ha egyszer újjászületek,
hogy hat majd a rossz karma?
Fénybe, vagy sötétbe borít
a végtelen hatalma.

Ezután már csak jót teszek,
megtöröm a rossz karmát,
sötét cselekedeteknek
szél hordja el a hamvát.