Trópusi éghajlatok vonzották.
Bágyadt, napsütött, sötét-bőrű fajok közé keveredett,
melyek harcosaival vadászni járt,
és némbereivel halt, kik csodálták
fehér-bőrű, sötét-hajú férfiasságát.
Durva cserépedényekből evett velük
idegen és egzotikus ételeket.
Ismerte a Nílust hol vizei még patakok voltak,
és a Hold Hegyei lábánál sátorban táborozott.

Sűrűbben lakott vidékeken
idegen városok utcáit járta
sáros-barna, és agyagból épített palotáival
és vakító-fehér falaival.
Érzéke volt idegen nyelvekre,
és beszélt tudósokkal és költőkkel
kiknek nyelvét megtanulta olvasni és beszélni,
és cifrán és diszesen írt könyveikből
merítette tudását e különös kultúrák
történelméről és tudásukról -
furcsa értekezettekben böngészett melyekből
megtudta hogy hogyan éltek és gondolkoztak.

Vakmerő, katona, felfedező és író,
ki ismerte Ázsiát, Afrikát, és Észak és Dél Amerikát
oly módon mint csak egy kíváncsi ember tud ismerni.
Végül is elvonult otthonába, és tollal és papírral
a dolgozó szobájában, érett éveit
fordítással és írással töltötte.
Egzotikus, erotikus és fantasztikus
elbeszélései könnyen folytak tollából:
Az Arab Éjszakák, az Illatosított Kert, és
a Káma Szútra sok sikert nyert
liberális és különc izlésű olvasói között.

De sajnos! Mikor Burton meghalt
Hetvennél egy évvel korábban,
felesége, Isabel, kinek szűk viktoriánus
erkölcse közbelépett, írásai javát
a tűzbe dobta. És mégis, férje
tiszteletére, együtt vannak eltemetve
egy beduin sátor-alakú sírban
melyet Isabel szeretettel maga tervezett -
egy illő pihenő hely oly embernek ki látta a világot,
és ki szabadon és korlátlanul rendelkezett.

Életmeditációt írtak a szerzők, versben és apevában…

Múlnak az évek, elmúlnak a hónapok
Nem tudom, mi lesz, elmúlnak az évszakok…
Érzem, a saját időm fordul lassan ellenem
A nagy bíró, a döntésével marasztalt engem.
Az
Évek
Mellettem
Elrohannak.
Csak nyomot hagynak.

Még
Kaptam
Kis időt,
De, múlt évek
Terhét viselem.

Életsikátorom kopott, töredezett kövein járok,
Tűzfal nincsen, minek? Helyette szépen, lassan én… elmállok.

Most
Koszlott
Életem
Botladozik
Létsikátorán.

Éjjel vagy sötétes nappal, az ember mindig jobbat remél,
Tudom, mélyeket kell lélegezni, az oxigén a segély…
Dőreség, de ember egész életében valamit remél…

Míg
Ember
Él, remél.
Lelke vágya,
Szállni szabadon.

Még
Mindig,
Él bennem
Remény. Ezért
Balga volnék tán’?

Sikolyaim a sikátorban nem hallnak el,
Csak verődnek egyik falról a másikra… fel.
Folyamatosan megyek a sikátorban, nem számít a fóbiám,
Közben folyvást fáj a lelkem... Mormolok de, nem hatásos az imám…

Fáj!
Lelkem
Sikolya
Nem hallik ki,
Létsikátorból.

Bár
Félek,
De megyek
S esdekelek.
Fohász nem segít.

Közben bizony sokszor megállok, a sikátorban várnék valamit,
De, csak sírásom hallik, érzem egyedüllétet… várnék valakit.
Lámpa sincsen, csak kicsi és bűzfüstös gyertyák fali tartókban,
A szélvonat sokszor elfújja, bél meg árván konyul tartóban.

Még
Várok
Valakit,
És valamit
Könnyes szemekkel.

Lét
Szele
Térdre lök,
Felállok, de
Fényt mégsem látok.

Bűnös ez a szennyes világ, mert nem szeret engemet,
De folyvást kizsigereli a szerető lelkemet.
Éj-fekete máz, már régen rám terült és ott is van,
A hűvös éjszakában állandó libabőröm van.

Nem
Kellek
Senkinek,
Már mindenem
Szerteosztottam.

Lét
Bennem
Lúdbőrzik,
Útra készül...
Csak urna marad.

Mindig úgy hozta sorsom, hogy kapaszkodni kellett,
Az élet meg állandóan csak, elromlani kezdett…
A sötétem körbeölel, mint nagy, erős magzatburok,
Így itt nem lesz ujjá születés, erre hiába várok.

Vecsés, 2016. január 21. – Szabadka, 2017. november 28. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe:”A lét sikátorán...”

Mézes és epés adagokban,
Örömteli és bánatos porciókban,
Van földi sorsunk kimérve.

Az Édenre melyet elhagytunk
Mégis vissza gondolunk
De az üdvösség még nincs elérve.

De majd eljön az a hajnal
Mikor méz és epe, bánat s öröm,
Többé nem ural felettünk;

Mikor az ember megváltása
Isteni győnyőrben ragyog
És mindannyian szabadon lélegzünk.

Petőfi Sándor után szabadon.

A verssel való hasonlóság csak a véletlen, és az akarat műve.

Jajj..,mi a kavics, pipimama.
A hálószoba lett otthona.
Pista bácsi önnel jó volt,
de nála ez csak múló hóbort.

Sportol kend, azért rohangál,
még a tévére is felszáll.
Eszébe jut, kiabál kend.
Nem csoda, hogy Pista kést fent.

De higgye el, nem lesz itt baj.
Nem fog kilógni levesből taraj.
Mondta is Pista.-Egye fene,
a jószágot senki meg ne egye.

Na, azt mondom kis kotkodácsom.
Vigyázz, Pista ki ne rántson!
Legyen jó, fogadjon szót.
Akkor nem szórnak magára sót..

Na, figyelj te is kiskutyám.
Tyúkot te sem eszel komám.
Ez a szárnyas a jó barátunk.
Meg ne edd, mert megutálunk.

Szabadon lépkedők

Lelke van a szeretetnek, jóságnak
A magyar földre született órákban.
Az Isten szabad életet adott a lét útján,
A tó tükrén vonuló vad felhőkön át.

Nékünk nem adott mást e kincsen,
De megnyugvásunk mégse nincsen.
Dicső múltunk szeretete hiányán
Nevelt fel hazánk kitagadva, mostohán.

Jószívű emberek végül mellénk álltak,
Szirtekre szálltak a boldogságú vágyak.
Lehetsz zsidó, cigány, ki szereti e hazát,
Mégis vádolva tör dühöngve ránk és újszülöttekre a halál.

Testvérem az ég csillagai alatt minden magyar,
Ne legyen köztünk soha bástyafal, harag.
S a haldokló világunk árnyékában
Sorsunk ne legyen rettegés, éljünk szabadságban.

Óvd meg minden magyart, Krisztus Urunk!
Régen zengett már fel az ómagyar himnuszunk.
Lobogjon a fellegekre a piros, fehér, zöld zászlónk,
Legyen örök béke szerte a világon.

Tarnazsadány -Hidegvég, 2020. szeptember 20.