Idő 
Értékelés 
Értékelés Gyorsan múlnak el az évek,
Sorvadozik testem,
De a csillag fenn az égen,
Fénylik mint a lelkem.
Szép rózsának az illata
Bódító még ma is,
Olyan mint az igaz szó,
Mely sohasem volt hamis.
Rózsaillat csillagfénnyel
Szétárad még bennem,
Mint a felhő a szél szárnyán
Szabadon száll lelkem.
Az időnek rút ekéje
Bár barázdákat szántja,
De a szívből a szeretet
Örömökre váltja.
A múltból sok kedves emlék-
Hittel ápolgatom;
Ez kísér az örök létbe,
Ha eljön majd a napom.
Dunatőkés, 2024. június 12.
Sorvadozik testem,
De a csillag fenn az égen,
Fénylik mint a lelkem.
Szép rózsának az illata
Bódító még ma is,
Olyan mint az igaz szó,
Mely sohasem volt hamis.
Rózsaillat csillagfénnyel
Szétárad még bennem,
Mint a felhő a szél szárnyán
Szabadon száll lelkem.
Az időnek rút ekéje
Bár barázdákat szántja,
De a szívből a szeretet
Örömökre váltja.
A múltból sok kedves emlék-
Hittel ápolgatom;
Ez kísér az örök létbe,
Ha eljön majd a napom.
Dunatőkés, 2024. június 12.
Szülői hazát elhagyták
A tékozló fiúk,
A Szélső vidéken
Büszkék lettek, és hiúk.
Ősök vidékének földje
Csak kolonc a nyakadon!-
Fényt mutatok, s kaput érte
Hol élhetsz boldogan, szabadon!
Mézes madzag, s csillogás
Kampányolt ezerrel-
Minek a hagyonány
Amíg pénz van a zsebedben.
Mosolyog a sátán,
Jól indult a terve-
Mindenütt még ráakad
Hiszékeny emberre.
Az örökölt vagyont
Könnyen elherdálták,
Hízelgő ígéretekért
Mindenüket adták.
Egy naiv bohóc büszkén
Játssza még szerepét,
Mazsoret bábuként
Hitegeti nyomorított népét.
Őseitől nem tanult,
A Vidék most fertő,
De hiszi még mindig-
Ő a nagy cselszövő.
Gőgös büszkeség
Dagasztja még mellét
Bízik hogy megtömik
Bestoppolt zsebét.
Kapzsiságában már
Semmilye sem maradt,
Csak rombadőlt vidék
Amerre a kaszás haladt.
A szélső Vidéket
Már cafatokra tépték,
Tékozló fiúk népének
Sorsát pecsételték.
Porondon a bohóc
Még Hollywoodról álmodik,
Közben százezrek vére
A csonkolt földre folyik!
A boldok fény felé
Csak egy út vezethet,
Mindenkivel békében-
Az ember csak úgy élhet!
(más úton indulva
Csak közelít a Végzet!)
A tékozló fiúk,
A Szélső vidéken
Büszkék lettek, és hiúk.
Ősök vidékének földje
Csak kolonc a nyakadon!-
Fényt mutatok, s kaput érte
Hol élhetsz boldogan, szabadon!
Mézes madzag, s csillogás
Kampányolt ezerrel-
Minek a hagyonány
Amíg pénz van a zsebedben.
Mosolyog a sátán,
Jól indult a terve-
Mindenütt még ráakad
Hiszékeny emberre.
Az örökölt vagyont
Könnyen elherdálták,
Hízelgő ígéretekért
Mindenüket adták.
Egy naiv bohóc büszkén
Játssza még szerepét,
Mazsoret bábuként
Hitegeti nyomorított népét.
Őseitől nem tanult,
A Vidék most fertő,
De hiszi még mindig-
Ő a nagy cselszövő.
Gőgös büszkeség
Dagasztja még mellét
Bízik hogy megtömik
Bestoppolt zsebét.
Kapzsiságában már
Semmilye sem maradt,
Csak rombadőlt vidék
Amerre a kaszás haladt.
A szélső Vidéket
Már cafatokra tépték,
Tékozló fiúk népének
Sorsát pecsételték.
Porondon a bohóc
Még Hollywoodról álmodik,
Közben százezrek vére
A csonkolt földre folyik!
A boldok fény felé
Csak egy út vezethet,
Mindenkivel békében-
Az ember csak úgy élhet!
(más úton indulva
Csak közelít a Végzet!)
Szabadon áramló nyugalommal
Beszívni az éltető lég
Molekuláiban elrejtett táj
Béke harmóniáját
Fenséges áldás
A természet kegyes jóvoltából.
A sejtekben felhalmozódott
Rohanó feszültség
A tájat átszelő folyó
Fodrozó vizének
Hűvös esti párájában
Óvatosan feloldódik.
Az idő egy pillanatra megtorpan
A nap bíborsugarán
Mikor az áhitat mező-illata
A térség egyedi zamata
Balzsamozza simogató kézzel
Megfáradt testem s lelkem.
Gondolatokat terel
És színekben fürdő felhőket
Enyhe szellő szárnyán
Egy tucat énekesmadár
És égi dalukban
Csendesen átalakultam.
És másnap reggel
Fényáradatban üdvözöl
Az Egység varázslatosan
Átfogó Anyai Lénye
Örömöt oszt gyermekének
Ki léte eltévelygett Része.
Könnyüvé vált vállamon
Már csak Galambom
Hordozom
Röptével együtt szállunk
Ameddig tart az álmunk
Valósága
Szabadon
Szomjazva a pillanat varázsát
Leraktam a tegnap poggyászát.
Beszívni az éltető lég
Molekuláiban elrejtett táj
Béke harmóniáját
Fenséges áldás
A természet kegyes jóvoltából.
A sejtekben felhalmozódott
Rohanó feszültség
A tájat átszelő folyó
Fodrozó vizének
Hűvös esti párájában
Óvatosan feloldódik.
Az idő egy pillanatra megtorpan
A nap bíborsugarán
Mikor az áhitat mező-illata
A térség egyedi zamata
Balzsamozza simogató kézzel
Megfáradt testem s lelkem.
Gondolatokat terel
És színekben fürdő felhőket
Enyhe szellő szárnyán
Egy tucat énekesmadár
És égi dalukban
Csendesen átalakultam.
És másnap reggel
Fényáradatban üdvözöl
Az Egység varázslatosan
Átfogó Anyai Lénye
Örömöt oszt gyermekének
Ki léte eltévelygett Része.
Könnyüvé vált vállamon
Már csak Galambom
Hordozom
Röptével együtt szállunk
Ameddig tart az álmunk
Valósága
Szabadon
Szomjazva a pillanat varázsát
Leraktam a tegnap poggyászát.
Nehéz nap után, lassan, de biztosan leszáll az éj,
Aki álmos, annál bizony csukódik mind a szemhéj.
Gyere csak, most megmutatom, mit tegyél, hogyan lépd át,
Saját árnyékodat és magadat, igazán add át.
Fogj egy lúdtollat és azt frissen hegyezd,
Papírra firkálsz, gondolatod keleszd.
Hangok tompa zöreje a tollhegysercegés,
Ami van olyan szép, mint fában szúpercegés…
Türelmed is legyen, de nagy az időpergés.
Az sem olyan rossz, ha a lélekhúrok magukat tépik,
Alakuló gondolatok, saját magukat túllépik…
Papíron, meg zörögve állnak a betűk, tinta fénylik.
A tollhegyen, sokféle gondolat dörmög,
Hogy tenta mit írjon, beleszól az ördög.
Az igazi poétadal, ha, tenta vérzik,
Miközben a lélekhúrok magukat tépik.
Az utcáról beszűrődik tompa hangok zöreje,
Nagy, óriási és ismert, mint az őskor nagy lénye.
Tele van a papírom elmosódott tintapacákkal,
A lelkem meg ki-írnivaló gondolat sokasággal…
Közben papírt teleírom, nagy-nagy fájdalom sorokkal.
A papíron zord szavakkal elégek.
Lelkemben szabadon szállok az égnek…
Lelkemben jó ének nem állt be féknek.
Mint fáradt kövek, csak koppannak a papíron gondolataim,
Lecsukott szemhéjamon átszűrődnek az én saját eszméim…
Ujjaim fáradtan fogják a tollam, hétköznapok estéin.
Nem hallom már a hangomat, nagyon elmosódtak,
Szeme lecsukódóban, erősödnek ágy vágyak…
Betűk is összevesznek, tinta-sarat nem állnak.
Vecsés, 2015. október 23.- Kustra Ferenc József
Aki álmos, annál bizony csukódik mind a szemhéj.
Gyere csak, most megmutatom, mit tegyél, hogyan lépd át,
Saját árnyékodat és magadat, igazán add át.
Fogj egy lúdtollat és azt frissen hegyezd,
Papírra firkálsz, gondolatod keleszd.
Hangok tompa zöreje a tollhegysercegés,
Ami van olyan szép, mint fában szúpercegés…
Türelmed is legyen, de nagy az időpergés.
Az sem olyan rossz, ha a lélekhúrok magukat tépik,
Alakuló gondolatok, saját magukat túllépik…
Papíron, meg zörögve állnak a betűk, tinta fénylik.
A tollhegyen, sokféle gondolat dörmög,
Hogy tenta mit írjon, beleszól az ördög.
Az igazi poétadal, ha, tenta vérzik,
Miközben a lélekhúrok magukat tépik.
Az utcáról beszűrődik tompa hangok zöreje,
Nagy, óriási és ismert, mint az őskor nagy lénye.
Tele van a papírom elmosódott tintapacákkal,
A lelkem meg ki-írnivaló gondolat sokasággal…
Közben papírt teleírom, nagy-nagy fájdalom sorokkal.
A papíron zord szavakkal elégek.
Lelkemben szabadon szállok az égnek…
Lelkemben jó ének nem állt be féknek.
Mint fáradt kövek, csak koppannak a papíron gondolataim,
Lecsukott szemhéjamon átszűrődnek az én saját eszméim…
Ujjaim fáradtan fogják a tollam, hétköznapok estéin.
Nem hallom már a hangomat, nagyon elmosódtak,
Szeme lecsukódóban, erősödnek ágy vágyak…
Betűk is összevesznek, tinta-sarat nem állnak.
Vecsés, 2015. október 23.- Kustra Ferenc József
A tanka csokrot eredeti Bashó féle stílusban írta meg a szerzőpáros.
Őzek vadréten,
Ebédre gyülekeznek…
Aratás megvolt.
Tüzes sugara barnít,
Forró karja felhevít.
*
Őzek kutatnak,
Élelem keresése…
Az éhség, nagyúr!
Intenzív fénye vakít,
Sárgás-pirosan virít.
*
Vadvirágos rét,
Őzeket táncra csábít.
Bármerre mehet.
Lénye mindig melegít,
Barna hajtincset szőkít.
*
Őz, szelíd szemű,
Kedves állat, barangol.
Lába, csak viszi.
Babát jókedvre derít,
Nem kér cserébe semmit.
*
Őzek szabadon
És csendesen lépkednek.
Panasz vadászra!
Kedves szeme megérint,
Itt van az égen megint.
*
Őzek szabadon!
Dörren vadász fegyvere.
Vadgazdálkodás!
Vidáman felénk tekint,
Földre boldogságot hint.
Vecsés- Budapest, 2016. május 8. – Kustra Ferenc József - A haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Szedő Tibor. A versrész címe: „Napkorong”.
Őzek vadréten,
Ebédre gyülekeznek…
Aratás megvolt.
Tüzes sugara barnít,
Forró karja felhevít.
*
Őzek kutatnak,
Élelem keresése…
Az éhség, nagyúr!
Intenzív fénye vakít,
Sárgás-pirosan virít.
*
Vadvirágos rét,
Őzeket táncra csábít.
Bármerre mehet.
Lénye mindig melegít,
Barna hajtincset szőkít.
*
Őz, szelíd szemű,
Kedves állat, barangol.
Lába, csak viszi.
Babát jókedvre derít,
Nem kér cserébe semmit.
*
Őzek szabadon
És csendesen lépkednek.
Panasz vadászra!
Kedves szeme megérint,
Itt van az égen megint.
*
Őzek szabadon!
Dörren vadász fegyvere.
Vadgazdálkodás!
Vidáman felénk tekint,
Földre boldogságot hint.
Vecsés- Budapest, 2016. május 8. – Kustra Ferenc József - A haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Szedő Tibor. A versrész címe: „Napkorong”.
