Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

1803

Írtam két verset én,
az egyiket tavaly a másikat idén.
Az egyik rímelt a másik nem,
az egyik neked tetszett a másik nekem.
Volt ebben minden, az én életem
volt, ami igaz és volt, ami nem.
Volt ebben virág: liliom, és rózsa
össze volt kötve egy szép bokrétába.
Mégsem volt elég, hogy szívedet meghódítsa.

Szép asszonyom

Szép asszonyom
vágyom ábrándos
szőkeséged
hogy szeresselek
hogy érezzem
szíved lázas dobogását
az én pőre szívemen

kitárt karjaidba
fogadj be


fogadj be
melleid gyönyörű csodáit
add a számba hogy
csókoljam őket lázasan
telhetetlenül
fuldokolva és zihálva
s ölelj át engem

ölelj át engem
szoríts meg forró tenyeredben
amíg
szőke-göndör
rözselángjaid
kinyílnak s fellobognak
a te gyönyörűszép
öledben

JÉZUS IFJÚ KORA
India

India királyi hercege Ravanna,
Részt vett a zsidók egyik ünnepségén,
A bölcsességet kutatva érkezett,
Ám, Jézus szavain elálmélkodott.

Felajánlotta, hogy pártfogója lesz,
Elviszi keletre megismerkedni,
Az ő bráhminok bölcsességeivel.
Jézus elfogadta, hogy tanulhasson.

Bejárta Gangesz völgyét és Indiát,
A szent irataikból tanult sokat,
Megismerte a hinduk orvoslását,
Vének elismerésével haladt tovább.

E közben több városban is tanított,
Az emberek bűvöletben hallgatták,
Ezrek követték, Istenként imádták,
Híre messze földre is eljutott.

Egy Isten létezik, benne minden egy,
Édes lehelete okán, minden él.
Mindenütt jelen van, egyetemes Úr,
De, nem mindenki láthatja az Atyát.

Nem kíván véráldozatot Isten,
Csak annyit kér a földi emberektől,
Önfeláldozóan, együtt érzően,
És, hogy éljenek könyörületesen.

Ha ezt teszik az Úr elégedett lesz,
A fény mindenkire egyformán ragyog,
Így tanította Isten szavát Jézus.
Kis idő múlva elhagyta Indiát.


Himalája

Északnak ment, elérte Himaláját,
A Buddha papjai szélesre tárták,
Előtte a templomuknak kapuját.
Itt is bölcsektől tanult és tanított.

Tibetben ős régi írást őriztek,
És sok titkos tanításról beszéltek.
Jézus, azonban a saját szemével,
Szerette volna olvasni ezeket.

Valamennyi íráshoz, hozzá férhetett,
Papokkal sokat beszélgethetett,
Ahogy befejezte kutatásait,
Nyugatnak indult, tanított, gyógyított.


Perzsia

Hazatartva érkezett Perzsiába,
Megállt minden faluba és városba,
Mindenhol, Úr igéjét prófétálta,
Huszonnégy esztendős volt ekkor Jézus.

Eljutott Perszepolisz városába,
Három bölcs, Hor, Lun, és Mer mágusokhoz,
Akik meglátták a remény csillagát,
Ők keresték fel, újszülött Messiást.

Most is elsőként üdvözölték Jézust,
Ismét előre tudták érkezését.
Éppen nagy ünnepséget rendeztek,
Jézus pedig szólásra emelkedett.


Mindenki megtalálja Isten házát,
Méghozzá csendben, a saját lelkében,
Ha az élet súlya elviselhetetlen,
Imádkozva eljut, birodalmába.

Csak a tiszta szívűek léphetnek be,
Így az ember érzékelheti Istent.
E szent helyen láthatja az Úr gyertyáját,
Lelkében felfedezheti, láng párját.

Megláthatja a többit is, mely arra vár,
Meggyújtsák, szeretet fáklya tüzével.
Így megtalálja, bölcsesség forrását,
Szétnyíló függöny mögött, Úr trónusát.

Trónus előtt a törvények tábláit,
A táblák mellett, lévő fényes ládát.
Abban, a jövendölés varázspálcát,
Ez a kulcsa, múltnak, jelennek, jövőnek.

A láda mellett, manna, az élet kenyere,
Aki, ebből eszik nem hal meg sohasem.
Ezen fényes ládát, kerubok őrzik,
Mindenki, csak sajátját nyithatja fel.

Szavait, nagy ámulattal hallgatták,
Dicsőítették és szerették Jézust,
Bár beszédét, néha meg nem értették,
Mégis rajongtak tanításaiért.


Káldea

Jézus Perzsiában befejezte munkáját,
Ezután tovább indult, Káldeába.
Izrael népének bölcsőjében járt,
Tanított és szenvedőket gyógyított.

Beszélt életről, testvéri szeretetről,
Emberrel született képességekről,
Lélek királyságáról és békéről,
Jó szándékról, igazságról, Istenről.

Néhány nappal később tovább ment,
Jordán folyón átkelt s visszaérkezett,
Gyermeki otthonába, Názáretbe.
Mária, nagy ünnepséget rendezett.


Athén

Jézus meg szerette volna ismerni,
Hellének iskoláit, mestereit,
Sok gondolkodót adott a világnak,
Tudományban és filozófiában.

Ezért, tovább utazott Athénba,
Mesterektől, tanaikat tanulta.
Majd beszédet mondott a Szentlélekről,
Aki, kopogtat minden lélek ajtaján.

De, ő csak akkor léphet be oda,
Ha kitárják előtte ajtaját.
Ez imádkozással tisztított élet,
Az Úr pedig ezért, megáld titeket.


Egyiptom

Rövid idő után elhagyta Athént,
És megérkezett Egyiptom földjére.
Elihut és Salmét kereste fel,
Édesanyját tanították ők ketten.

Nagy volt a viszont látás öröme,
Jézus vele történteket elmesélte.
Megismerte Egyiptom titkait,
Napon túli világot, halál relytéjeit.

Keresztülment sok próbatételen,
Őszinteség, igazság, emberszeretet,
Hit, bátorság és Isteni szeretet,
Ezek csiszolják lelket és jellemet.


Isten egy emberben testesítette meg,
Bölcsességét, szeretetét és fényét,
A hajnal kapuit nyitó kulcsokat,
Aki megkapta, Jézus Krisztus.

Végezetül Jézus szólt a bölcsekhez;
?Elvállaltam a rám bízott feladatot,
Tisztában vagyok a veszélyekkel,
Amelyek, az úton rám leselkednek.?

?Tudom keserű az ital, mit meg kell innom,
De az akaratomnál, erősebb az Úr akarata.
Így elindulok, azt teszem, amit Ő parancsol,
Szavak, melyet majd mondok, Isten szavai lesznek.?

?Az a munkám, hogy elkészítsem az egyház,
Mintáját, melyet az ember is megért az idők során,
Feladatomat, hazámban kell elvégeznem,
Nem vagyok más, mint a szeretet megtestesülése.?

?Júdás háza kevésbé fogja érteni,
Mi a küldetésem ebben a világban,
Hamis vádakkal illetnek, akadályoznak,
Emberek bírája elé állítanak.?

?Elítélnek engem, megölnek kereszten,
De soha sem pusztítják el az igazságot,
Az igazság át fogja itatni a világot.
Az egyetemes egyház mindig állni fog.?

Beszéde után Jézus haza indult,
Jeruzsálembe, majd Galileába,
Názáretbe felkereste otthonát,
S indult, beteljesítse feladatát.

Nem tudom, miért érdekel
Sok lángelme, mit énekel.
Bolond ember, akiben nincsen kétely,
Bolondabb az, ki nem ismer félelmet!
Én tudom ez a hazugság!
Egy valami jellemez: kíváncsiság.

Nem tudom, mi is vár énrám,
Ott, hol ember sohasem járt.
Eljön az áhított Paradicsom, oly
Melyről mindenki csakis csodát papol?
S az ki romlott, embertelen,
Vajon könyörtelenül tipródik el?

Nem tudom. Mégis úgy érzem,
Elveszett magányos lényem.
S félelem uralkodik elmém felett,
Majd acél dogmám szép lassan öli meg.
Emiatt keresem helyem.
Miért tátong lyuk szerető szívemen?

Nem tudom, hallja imáim...
Bárki... S figyeli álmaim?
Lesz-e, aki segítő kezét nyújtja,
S felemel magasra, újra meg újra?
Ha kell mindig fogja kezem.
A végsőkig, s még tovább marad velem.

Nem tudom, meddig ver szívem,
És meddig kell hogy elhiggyem...
Van Isten? Oly sok szenvedés, Hiába!?
És lesz-e ki megbocsátja hibámat,
Mikor lehunyom a szemem...
Mikor örökre lehunyom a szemem.