Mosolyrügyeit
Elsorvasztja a közöny...
Búbánat-kóros.

Kedvtelenséget
Űző szép gondolatok...
Derültségesek.

Szórakoztató,
Sziporkás szösszenetek...
Szikraszórósak!

Hangulatvesztés...
Kinn a természet ölén
Orvosolható.

Lelked beérik
Miként hajad fürtjei
Kifehérednek.

Megírattatott:
Végzet elől menekvés-
Lehetetlenség!

Borús időkben
Dagonyás, lucskos utak...
Létszekér döcög.

Zavaros jövőt
Szennyes idők vizében
Gyermek is látja.

Gaz-tettek nőnek,
Mint égig érő paszuly...
Mértéktelenség!

Csillogó napsugár,
Midőn fények fénye fejünkre száll,
Örömöt hozol embernek s állatnak,
Mert te vagy a csodálatos Nap.

Jaj de midőn elméssz,
Mély sötétség borul a világra.
S, oh, hiányod míly csalfa,
Hisz újra megjelensz egy-két óra múlva.

Hiszen te üldözöd a rosszat,
Esők, szelek, viharok előled futnak.
Semmi sem mer szembeszálni veled,
Oh, csodaszép dél-keleti napmeleg.

Villan az asztalon két kiskanál,
dúdolnak egy kedves kis trillát.
A gazdasszony jön már, rájuk talál,
még közéjük tesz egy arany villát.
Hozza ételét, épp csak egy falás.
Kutya horkan, odaadja részét.
Az udvar feldúlva: eb kutat ás,
az asszony hozzávágja a csészét.
Behúzza farkát, bánatos szegény.
A nő feldúlva a konyhába megy.
Az eb làtja, hogy elmúlt a veszély,
A szőre sáros, gondolja mindegy.

Gazda, ha nézed, ne higgy az észnek!
Én szépnek látom, lásd te is szépnek.

Csendes folyó,
Tengerekbe torkoló,
Életnek életet adó.
Aranyként ragyogó szép álom.

Fénylő éjjel,
Könnyen elfoszló kétely,
Örömhírt táncol a néppel.
Ezüstös csodaszép holdvilág.

Vörös égen,
Tulipánok a réten,
Csodás illatukkal éppen.
Rubintos aranyló napvilág.

Ma bősz, zord nap jött.
Száll a por, és zúg a szél.
Ős fák közt tép, zúz.
Hull a könny hisz sír az ég,
Tört a hit, tán itt a vég?

Vén fán nincs ép ág.
Huny a vad és búj a nép.
Mind fél ki itt él.
A szép táj most rút színt kap,
Rég nem volt már ily csúf nap.