A bús idő egyre csak duzzad
Tágul a légszomjas, tüskés fájdalom
Ahogy a receptorokon át a
Megdöbbenés
Az értelemben öszpontosul.
Elnyeli a világot.
Úgytűnik Mindent
Egy időre bizonyosan.
A tompán érzékelt valóság
Ahogy a semmibe vész
Letaglóz.

Fénytelen akna mélyén kuporog
Ego-Szilánkok közt
A megszabdalt lélek.
Kong
Akárcsak a torony régi
Repedt harangja
Mikor imára hívja az alázatosakat.

Torkaszakadtából üvölt
Toporzékol a tompa bénultság
Egy csendes szem-nedv
Égetve lecseppen
Fojtogató keser kíséretében.

Csosszogó léptek
S a kopogó papucshang
Dobhártyámhoz értek
De már csak emlékképek.
Bennem élnek.

A téridőben mi körülvesz
Csak az Űr maradt
A megszokás átalakult
Egy szemvillanás alatt.
A ház s az udvar fénye
És mindnyájunknak jelenléte
Nem tükröződik vissza
Megfáradt szemében
Kicsi vézna anyámnak.

Más napokat szül a változás
A hirtelen jött távozás.
Rés a légben hiányt érlel
S a diófa tövében
Árnyéka minden nap
Megmarad.

S ahogy ott álltam a temetőbe
Megrepedt a lelkem tőle
Egy sóhajom
Elakadt a torkomon
Csendben voltam tehetetlen
Nyugodj anyám békességben.

Eltelt megint a húsvét-várási idő, megjöttem én is,
Két évvel idősebbek vagytok, de szépek vagytok most mégis!
Nagyiékon nem is látszik, hogy öregedtek volna,
Nagypapát kérdezem is, kis régi pálesz nem volna?

Így aztán, miután leöblítettem az út porát,
Elővettem a parfümöt és befújtam nők haját.
Többek morogtak is (De hagyták!), hogy ma még moshatnak is hajat,
Inkább fújtam volna a blúzukra, azt könnyebb mosni, mint hajat.
Jó volt a vendégségben, ettem, ittam és voltam az egy beszédközpont,
Leányok, asszonyok, meg csüngtek a szavaimon, mint diszpécserközpont.

Megittam pár páleszt és eltántorogtam a következő házhoz,
Ott meg beléptem és kikiáltottam: Itt vagyok, térdre, imához!

Vecsés, 2021. március 16. – Kustra Ferenc József

A hadtáp őrmester tíz hete, szakaszparancsnokként szolgált
Egy majorban, az Ukrajnai Proszkurovnál a Bug partján.
Meglátott egy parasztasszonyt. Barázdában poroszkált,
Lassan, egy nagyobb rongyba csavart batyuval a hátán.

Akkoriban sok parasztasszonyt elfogtak, aki orosz kém volt.
Ők, otthonosan, fesztelenül járkáltak át a frontvonalon.
Szól legényeinek, akik elfogták. Mutogatva magyarázott.
Úgy negyven körüli lehetett, mutatta, tejet visz lenn a parton.

Féltek tőle, rögtön le is vetkőztették,
Levetették pruszlikját, pendelyét, ingit,
Tejesköcsögöket, mind kiöntötték, gondosan átnézték,
Végigtapogatták a legények, de nem találtak semmit.

Nem találtak rejtett vázlatot, írást, bizonyítékot, hogy spion.
Mivel nem találtak semmi gyanúsat, azt gondolták, elengedik.
Hevenyén magára kapta a holmiját, eliszkolt zokogón,
Kézben tartotta a könnyített batyuját, látszott iparkodik.

Az értelem rejtett bugyrában győzött a félelem,
A hadapród őrmester nézte a távolodó nőt.
Harci körülmények között nem első az értelem,
Nagy paraszti hátát megcélozva… közepébe lőtt…

Csongrád, 2012. július 28. – Kustra Ferenc József – íródott: Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével. + Történelmi visszaemlékezésként és a hőseink emlékére!

Kezdő hadnagy voltam 1942.- ben…

Jaj!
Hideg
Ölelget!
Remeg testem,
Lelkem, mindenem!
*
Itt
Lélek
Nem leli
Nyugvó helyét!
Sír is oly’ hideg.
*
Gaz
Hideg,
Maga az
Ármány! És az,
Hogy még lőnek is…!
*
Vánszorogva botorkál a lélek, de, nincs miért visszanézni,
Mert azzal is csak robbanásokat lehetne visszaidézni.
Álmodozó a lélek, az égbe száll belőle a sóhajtás,
De, nem hallja meg az itteni hó és a hideg ármánykodás.

Amikor először hallottam, hogy „tyiu-tyiu-tyiu…” az orosz így orgonál,
Majdhogy nem, áhítattal hallgattam, „tyiu-tyiu-tyiu…”, az orosz hogy muzsikál…

Az ágyúszó oly' lágyan, harsogva-ordítva a fülembe cseng…
A találat becsapódik… ha élünk, érezzük; föld belereng!

Tyiuuu-tyiuuu-tyiuuu… tizennyolcszor egymás után,
Ez volt a nagy katyusa, a tizennyolc csövével sorban, majdnem buján...
Ez a reaktív fegyver, ontotta a halált, dallamra, szinte puhán.

A katyusákból csak mi előttünk van, vagy harminc darab,
Nagyzenekar, mi úgy van hangszerelve, hogy… haláldarab.

Itt a lélek, mint tört cserép, darabokra válik,
Folyvást sebző szilánkoktól, kis-apróra mállik,
Ez nem a mi harcunk, mi életünk... kiviláglik.

Tra-tra-tra… szólt a géppuska, a lövedékek felénk kaszáltak,
Kat-kat-kat… a légvédelmi gépágyú is megszólal... galádak.
Trrr-trrr… pereg az orosz dobtáras géppisztoly, nyelve, szeletelne.
Ha életben maradunk, az föltétlen Isten segedelme…

Rám morog egy messze hordó ágyú, miközben csak... csak ácsorgok.
Nem talált messze volt, így ijedtemben, mérgemben, én rámorgok.
Embervér-éhes a robbanás, látom, de az ittlétünk, átok!
*
Front lehetne az
Élted pályaudvara…
Akna csak fütyül.
*
Vannak itt még nekem, otthoni reményteljes álmok,
Élet szabadulásra, isteni csodára várok.
A múlt sodort ide, régebbi időszakon át,
Itt én, nem látom szépnek reggel, a nap sugarát...

Negyvenkettő szilveszterre értem az állomáshelyemre,
Legott csak, azt láttam, mennyi bajtársam nincsen eltemetve….
Éppen, mínusz harminchét fok volt... mulatságra a hideg,
De itt nem volt pezsgő, nők meg tánc, itt élet nagyon rideg.
Megdöbbentem… itt a lefagyott kéz és a láb a módi,
Mínusz negyvennel szemben nem lehet akadékoskodni.
A hideg itt mindenható, mint a gonosz, sátáni kacaj...
Lépre csal, de, ha nem mész, akkor is kiállt... erre, davaj.
*
Aknának, hideg
Nem számít. Repül és öl.
Épp szilveszterkor.
*
Szilveszterkor az élet és a halál, táncra is kelt egymással,
Közben egy bomba lecsapott, ölelkezett kemény fagyhalállal!
*
Katonák fáznak,
Nincsen téli ruhájuk.
Vezérkar… izzad?
*
Én szakaszparancsnoknak lettem idevezényelve,
Egyből az első vonalba, életben… reménykedve…
Van itt nekem a hóba ásva egy kis bunkerem,
Van tisztiszolgám, épp a földim, őt már ismerem!
Az őrség meg a készültség, állandóan mindig kint van terepen,
Ez a rettenetes hideg és vastag hó, lyukat robbant lelkeken.

Érzem én azt, mi benne él a szívemben,
Nem hevenyészett érzelem a semmiben.
Hogy mi van, a havas éjben,
Meglelem… a fagyos jégben.

Nekem itt, mint szakaszparancsnoknak, emberekről kellene gondoskodnom..
De nincs időm... a sok elesettért, sebesültért, folyton le kell hajolnom…

Itt nincsenek lombtalan, meztelen fák, mik borzonganának,
És nincsenek vérmes remények, mik köztük bolyonganának!

Hamar jött a január tizenkettedike és reggel kilenckor,
Az orosz össztüzet kezdett zúdítani most, és nem majd, vikkendkor.
Elég baj volt ez nekünk, de, délután öt órakor meg is indultak!
Végeláthatatlan roham hömpölygött felénk... szerepek, kitisztultak.

Igyekeztek úgy lőni, hogy találjon belénk! Jaj, ügyességnek...
Jöttek a pufajkás gyalogosok, a motorizált lövészek,
Jöttek a lánctalpasok, amik lassan de, éppen elénk értek.

Kiadtam a parancsot, mindenki kezdjen el futni hátrafelé,
Megvártam az utolsó katonámat és indultam arrafelé…

20 év múlva…
*********
Emlékszem, a bunkerommal átellenben egy fakereszt állott.
Egy akna belecsapott, a friss kereszt, az enyészetbe szállott.
Már akkor sem tudtuk, hogy ki volt az eltemetett, él ös emlékezet
Mert, az aknarobbanás elvitte róla az utolsó emlékeket…

Emlékeimben: ott minden karcos volt, szinte katasztrófa,
Akárhová néztem is, láttam, mindenütt csak, sok a sorja…

Nagyon porzott a hó, a hóvihar szembefutott velem.
A pengeéles hó szemcsék, könnyezővé tették szemem.
Derékig hóba süllyedve, velem battyogott a bánat.
Behívót kaptam, így hagytam el kedves hazámat.

Egy biztos, ott az élet nekünk biz' több volt, mint roskatag,
Lőtt egy akna, és utána már lehet... minden hallgatag.
Öt percre előregondolni is, volt nagyon ingatag.

Az ember ott csak tengette a szürke napjait egykedvűen,
És bizony, senki nem kapott nevetőgörcsöt… semmi örömben.
A frontvonalat én jó helynek nem-igen gondolnám,
Golyóval ölő, és jeges mészárszéknek mondanám!

Ott az ember lelke olyan volt, mint oldott kéve,
Szíve-lelke is széthullott, fronti messzeségbe.
És bizony ott még elfagyott az ő legénysége…

Borzalmas, a havas, jeges-tájon orosz roham-támadás,
Élet kiszámíthatatlan… soknak nem is volt megmaradás.
A fronton, az erőszak dúlt és a reménytelenség,
Megfagyás volt napirenden, hozzá elő dermedtség.
Ott éltek és lőttek a katonák, megfagyott lábbal,
Oly kicsinyes volt ott az élet… kéz-fogás, halállal.
Folyvást és szinte állandóan bőgtek az orosz fegyverek,
Kik a fronton éltek-haltak, fagytak… voltak ők is emberek.
A halál oly’ keveset dolgozott, csak a fagyást küldte ránk,
Mint kisgyermek, sóvárogtak, sírtak a haldokló katonák.

Régen voltak ezek, de, bennem még nem múló az emlék,
Barátaim, ott mind elmentek… legyen nekik békesség!

Ott bizony, nem voltak unalmas, kurta napok,
Esténként konstatáltam: huh, életben vagyok.
Számból, másokéból, szakadtak a sóhajok…

Szerencsére túléltem, itt vagyok,
Nevelek is, egy szép nagy, családot!
A régi háború, nekem szerencsémre már emlék,
Bízok, hogy több háború nem lesz nekem! Én nem mennék...

Az útmentén, néha még látom… halott, merev emberi testek,
Kilőtt, égő harckocsik, lánctalpak által felszántott bunkerek.

Hallom, hogy miként süvít... katyusa tizennyolc csöve,
Még látom, hogy a parancsok bunkere szét van lőve!

Még emlékszem, hogy a kemény, negyvenfokosra fagyott szalonnát
Nem tudtuk vágni, sem rendesen enni, csak faragtuk falatkát.

Minden emlék, csupán fájdalmas szerencsére múlt idő,
A részben elveszett élet hiánya nem felejthető.
Az öldöklő mészárlás emléke soha nem múlik,
A hó meg, a meghalt bajtársak sírjára, csak hullik.

Ott
Voltam!
Az ármány
Nem győzött le!
Ördögkacaj se…
*
De
Lelkem
Darabja
Csak ott maradt!
Jól emlékezek!
*
Isten velünk volt, mi tizenegyen, egyben maradtunk és haza is érhettünk!
A sok viszontagságot, borzalmat még leírni sem tudom… mindent túléltünk!

Van egy kis tanyám, én még a nagypapámtól örököltem,
Állatokkal és egy kis földdel. Kezdtem is és műveltem.
Mire az orosz front ideért, már visszailleszkedtem.

Azért a biztonság kedvéért a család elbujtatott egy kis árva szénakazalba,
És a kaukázusi hordának garázdálkodását, a feleségem is megúszta…
Gazdálkodtam pár évet, de az új hatalom elvette a gazdaságot,
Örültem, hogy a ház megmaradt, meghagyták a családi lakhatóságot.

Pár éve kezdtem keresni a velem volt túlélőket, de csak hétről tudtam meg valamit,
Még ennyien élünk és évente január tizenkettedikén, találkozunk egy kicsit!
Örülünk egymásnak és az életnek, anekdotázunk, eszegetünk, iszogatunk kortynyit.

Amikor rám lőttek az oroszok, nagy volt a kalamajka,
De, semmit nem tehettünk, ez volt az orosz tüzérek dolga…
Nekem fontos, hogy túléltem, jeget is, megérkeztem haza

Az emlék nem hal meg, csak talán eltelt idő elfedi,
De a rosszra is feltétlen muszáj visszaemlékezni!

Vecsés, 2016. január 2. – Kustra Ferenc József - versben, haikuban és apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.

Tengetem, végtelen életem…
Végtelen életem, tengetem…
Életem végtelen, tengetem…
Ezt nem! Nekem ez elegem…

Életben szerencse szerepe fergeteges,
Nekem nem lehetne életem elégséges?
Nekem nem megy, nekem nem szerepel, de
Életem mentes lenne… helyes cselekedettel.

Mézes méhecske, legyek, repkedve, de
Nem, én rengetegben megyek, epekedve.
Ellenséges tereken megyek, ezeken evezek,
Éktelen élet tengerén… rengetegben elveszek.

Vezekelni kell és lehetne,
De nem lehet, mert elnyelne
Fergeteges ellenérzés, szerencse szemében
És lennék lehetetlen peches, szeretetben…

Hegyekben is lehetnék, nézném fent,
Lent lehetetlen esetek nem reggelt
Teremtenek nekem, este békét sem.
Nem, de fellegeket… én magam mentem.

Emberek, kérdezem, szerettek engem?
Egyébként nem szerettek engem?
Jelentkezem csendesen, személyesen,
Vezessetek engem ezen lékveszélyen.

Nekem nem megy, elegem
Lett, mert tengetem életem…
Nektek lehet, elég… nektek,
Sebesen cselez életetek.

Lehetne-e, nekem is, esetleg én cselezzek?
Nem elég… én nem hebrencsen teszek!
Életem végtelen… de én tengetem…
Nem ez kell! Nekem ezzel elegem!

Szép emlékek szememben,
Fekszek és nézem e szépeket.
Elszenderedek egészen békében,
És tengerében meglelem békémet?

Vecsés, 2012. március 15. – Kustra Ferenc József – eszperente nyelven íródott.