Írni szerettem volna néked
valami nagyon kedveset,
de a papír, amelyre írtam
átitatta a könnyeket.

Mért is sírok? Nem bántott senki,
mégis: a könnyem úgy csorog,
áttetsző cseppel legördülve
gyöngyként csordul le arcomon.

Rád gondolok. Hiányod úgy fáj!
Sóvárgó szívem úgy dobog,
mintha millió tüske szúrná,
minden légzésnél úgy sajog.

Tudom, hogy jönnél, hogyha tudnál,
és a szívedben ott vagyok,
mint a derengő őszi napfény,
mely végigsimít az arcodon.

Tudom, hogy vágysz rám, ahogyan én is,
bármilyen messze is vagyok,
minden feltörő lélegzetben,
elnyomott vágyban ott vagyok.

Ne maradj messze. Tudod, hogy várlak.
Nélküled oly magam vagyok,
mint az ég alján messze tűnő
zuhanó hulló csillagok.

Virágok, melyet úgy készítettem,
oly türelemmel, könnyedén,
minden szirmukba lelkemet rejtve,
amely majd bennük újra él.

Különös színben pompázó rózsák,
mik csillogva nyújtják szirmukat,
ezüst csillámmal bepermetezve,
hogy téged elkápráztassanak.

Belevarrtam, mit lelkemben érzek,
Látod? Szirmukban ott vagyok!
Mint a szeretet bűvös varázsa,
hiszen csak ennyit adhatok.

Minden, melyet e rózsában látol
szinte a lelkem tükrözi,
épp oly törékeny, védtelen, néma,
bár tudom, hogy mások nem hiszik.

Vigyázz rá! Hiszen épp olyan gyönge,
mint a lelkem, mely úgy ragyog,
egyetlen néma érintéstől,
Amelyet tőled kaphatok.

Becsüld meg. Kérlek! Ne törd össze!
Hiszen csak teérted vagyok!
Mint a csillagok fent az égen,
ameddig szeretsz, úgy ragyog.

Fáradt ló baktat az úton
bánat ül barna szemén,
szakadt bőrszíj himbálódzik
régen oly büszke fején.

Víg csikóként kint szaladgált
harmatos rétek gyepén,
édes kislány csengő hangja
szólította a nevén.

Sorsa eltépte a lánytól
szekereket húzhatott,
ostorok csapásaitól
fájó könnyet hullatott.

Midőn elfogyott ereje
nem volt jó már semmire,
begurult hentes szekere
eljött, hogy őt elvigye.

Valaha volt büszke állat
félelmében remegett,
de összeszedte az erejét
és a bőrszíj engedett.

Csengő hang szól most az úton.
Te vagy kis lovam? Gyere!
Mára felnőtt kis gazdája
rohan ott szembe vele.

Könnycsepp hajtja el szeméről
rajta ülő legyeket,
megtalálta a boldogság
nem kívánt ő egyebet.

Vajon mitől is ünnep az ünnep?
Hogy légbe szállnak a szép szavak?
Vagy, hogy tömegek koszorúznak
elrejtve közömbös arcukat?

Nekem az ünnep akkor ünnep,
ha lelkemben csönd és béke van,
ha átölelhetem mindkét kincsem,
de most annyira messze van.

Megtespedt árnyak az éji csendben
magukba zárják a hangokat,
és én itt vagyok egymagamban,
s gondok húzzák a vállamat.

Koszorúzhat bárki, de azzal
nem űzik el a gondokat,
bár szép, ha hősökre emlékezvén
megtiszteljük a sírjukat.

S mégis: én most csak annyit kérek:
hozz egy szebb jövőt Istenem!
Ahol mindenki boldogan élhet,
s nem ropognak a fegyverek.

Adj a népednek friss kalácsot,
munkát, s egyenlő jog legyen,
minden embernek itt a földön,
kinek kérges a tenyere.
Űzd el a gonoszt, mely családokat dönt
nyomorba, kérlek: Istenem!
Ne büntesd azt a sok családot,
ki miattuk annyit szenvedett!

Add nekik vissza az ünnepek ízét,
vedd le róluk a gondokat,
hálásak lesznek minden percért,
s amíg csak élnek, áldanak!

Eszembe jutnak a régi, boldog órák,
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.

Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.


Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.


Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.

Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.


Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.


Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.