Te hoztad el a virágzó rétek
tavaszi bűvös illatát,
amikor tágra nyílt szemekkel
először néztél reám.

Te hoztad el a távoli napfényt,
amely nem sütött soha rám,
ártatlan lényed lágy mosolyával
boldog időket hoztál reám.

Ezernyi bajtól védtelek téged
lelkemben víva ezer csatát,
és most itt állok karom kitárva,
mint egy vihartól tépett madár.

Már messze vagy. Szíved kitágult
s gyermeked szemében szép a világ,
ugyan úgy érzel, ahogyan én is,
mikor csöpp kezed- fontad reám.

Oly messze vagy! Szívemben mégis
olyan hangos a dobogás,
hozzátok száll: s kérem az Istent,
segítsen téged, s vigyázzon rád.

Adjon erőt és vigyázzon rátok,
ahogyan én is vigyáztam rád,
s adjon erőt, hogy ott lehessek,
hiszen veletek szép a világ.

Még itt vagy gyermekként szívembe zárva,
magamban őrzöm arcodat,
benne vagy minden kis sóhajtásban
szinte hallom a hangodat.

Kacajod úgy él bennem most is,
akár egy bűvös kis harang,
mely tiszta hangjával elvarázsol
elűzve minden gondomat.

Még itt vagy bennem, mint gyönge gyermek,
karomba fonva tartalak,
álmomban, pedig oly messze vagy már,
de hozzád fűz minden gondolat.

Lelkemnek minden mozdulása
akár egy bűvös láncolat,
hozzád csapódik, mint a faágak,
melyek a szélben hajlanak.

Itt vagy bennem és itt maradsz mindig
Míg magába zár az alkonyat,
de még ott is, a szívem kitárva
várlak: szeretlek kisfiam.

Kicsorbult szemek, gonosz tettek,
Nem akarok élni veletek. Emberek!
Ember teszi ilyenné a világot,
De fogjunk össze és más világot
Teremtsünk, olyat, mi jó nekünk
És gyerekeinkkel tovább élhetünk.

Vecsés, 2012. március 16. – Kustra Ferenc József

Megváltoztam. Múlnak az évek.
Ma már egészen más vagyok,
másképp látom az őszi kertet,
másképp érzem az illatot.
Nemrég még hamvas rózsa nyílott
a sűrű, zöldülő bokrokon,
ma már lehulltak, s ott hevernek
a dértől gyöngyöző pázsiton.
Elhervadtak, ahogyan én is,
bár a szívem még úgy dobog,
mint rég, amikor ifjú voltam,
s nem voltak ráncok arcomon.
De a szívem még ugyan úgy érez,
ma is éppen úgy szeretek
minden jót, amely boldoggá tesz,
s megszépíti az életem.
Ha eső mosott, én bőrig áztam,
s habár a testem remegett,
szívemből olyan melegség áradt,
mely messze űzte a hideget.
Ha vihar volt, gyakran megtépázott,
összetörve a lelkemet,
s mégis: annyiszor talpra álltam!
Mindig volt, ami éltetett.
Ha hideg volt, remegve, félve
őriztem azt, akit szeretek,
meleg kabátként átölelve,
hogy elűzzem tőle a hideget.
S most itt vagyok. Hajamra dér hull,
arcomra sűrű köd szitál,
egyedül, mint egy gyönge nyárfa,
amely oltalmat nem talál.
Még sem félek, hisz van miért élnem!
Van két gyönyörű gyermekem!
S szeretnék értük többet tenni,
hogy ők boldogok legyenek.
Istentől már csak annyit kérek,
csak annyit adjon még énnekem,
hogy tudjak még nekik valamit adni,
amíg a földön megleszek.

Gyöngének hisszük a gyöngyöző párát,
pedig erősebb bárminél,
melytől a szemünk könnybe lábad,
nem lehet gyönge semmiképp.

Jobban félünk a vöröslő tűztől
mely lángoló szikrát szór felénk,
pedig a víz, mely patakban zúdul,
eloltja. Bárhogy fúj a szél.

Többnek hisszük, ki magasra tört fel,
pedig tán gyöngébb bárkinél!
Ki a magasból mélybe fordul,
összetörheti mindenét.

Kevésnek hisszük, ki alulról küzd,
verejtékezve mindenért,
pedig kit bőszült vihar tép meg
edzettebb lehet bárkinél.

Ne nézz a napba! Elvakíthat.
Csak a nap fényét hinti szét,
de mit kiszárít, összeéget,
ott marad, mint egy martalék.

Maradj ott, ahol szelíden, félve,
halvány sugarát ontja szét!
Talán melegét alig érzed,
de nem éget össze semmiképp.