Vasszekrények magaslanak, vaságyak előtt.
Vas szagú szél fúj a vasrácsok felől.
Vasajtó csukódik, tűri a vasakarat.
Vastüdő lélegzik a vasmellkas alatt.

Vasember mozdul, vaspáncél csörren,
Vasból van a vér, ami vasszívéből fröccsen.
Vasból van a kés, mely vastestébe hatol,
Vasból minden szó, mi vasagyának papol.

Vasból van a lélek, már leküzdötte émelyét,
Hasztalan keresi vasolvasztó-tégelyét.

Az első én voltam, a te örökkön, boldogságban,
Nyílnak-e már hóvirágoktól.
Minden télen havazik, a hó szállnának.
Hóvirágoktól hanem elhervadt.
Hóvirágoktól
Minden összeszedtem,
A gyöngyörűséges hóvirágoktól.
Add nekem örökké száz csokor,
Hóvirágoktól.
Ajkat és mosolyogtál rám a szememben,
Ahogy a nap elbújt, ha volna, a nap kisütött.
Nem esett a hóvirágoktól,
Hóvirágoktól,
Gyöngyőrű
Hóvirágoktól,
Ha volna, rád nézzek, forró vérem, tűzze.
Hóvirágoktól,
Gyöngyőrű
Hóvirágoktól,
Hóvirágoktól,
Havazik,
Hóvirágoktól,
Hóvirágoktól,
Gyöngyőrű
Hóvirágoktól,
Az első hóvirágoktól gyöngyőrű.
Minden érintéssel, boldogságomban,
Hóvirágoktól,
Gyöngyőrű
Hóvirágoktól.

Az Idő csiganyálon kúszik,
pedig mindig siettetnénk, a munka végét, a forróságot, vagy a hideget.
Aztán az év végéhez közeledve nyúlcipőt húz az Idő,
Átrohan az adventen, a csillagszórókon, és meg sem áll a zajos petárdákig.
Ünnepel a világ, búcsúztatja a szépet és a rosszat,
a remény és az elmúlás felett érzett keserédes üresség keveredik a pezsgőszagú lehelettel.
Olyan ez, mint amikor egy varázslatos utazás után a húgyfoltokat kerülgeted a hazai flaszteren.
S ha túl sokat ittál, kitör belőled az óév fájdalmának vulkánja.
Fogadkozunk, hogy jövőre megváltozunk, szuperhősökké vagy csak jobb emberekké válunk.
Kevély tort ül felettünk az Idő, a másnapot lencsébe és malacsültbe folytjuk,
és miközben bambán átsiklunk az újévi jókívánságokon,
reménykedünk, hogy idén talán kegyesebbek lesznek velünk az Istenek.

Szél cibálja a redőnyöket,
hó helyett vízcseppek csillognak az ablakon.
A rohanásban eddig elmaradt az elcsendesülés.
Porcelánok fölött imára kulcsolódnak a kezek,
a sokból egy lesz, túl a vérségen, egy család.
Fényfüzér csillog a szívek körül,
szabadságra ment a kötelesség.
Eltelítenek az illatok és a mosolyok,
megfürdöm bennük, tisztára mosnak.

Az álom zavaros, zöld tó. Taszít.
Ujjaim között kesernyés füst kígyózik
az égig érő fák felé.
Pestről nem látni a bölcs hegy köré
gyülemlő, fekete felhőhadat,
amiből telt idomú Luna,
öreg barátnőm,
dölyfösen lép ki.
Megfürdet, betakar
az éj ezüstös, kék levével.
A cigaretta lassan ég,
akár ez a perc,
nem siet sehová,
csend dorombol a Hargita lábánál,
jóllaktak az éhes farkasok.