Szeretsz-e majd
ha hozzád érek
ha megérint lázas gyönyörűségem

ha csókjaim vadul küzdenek
a száddal
ha harapsz ha haraplak

ha
szenvedélyes vággyal
tenyeremben tartalak

ha
forró ujjaimmal
öled dús moháját markolom

és
öled édes háromszögét
csókolgatom

ha zsarátnok nyelvem
finoman
izgat

majd
nedves ajkaidat
forró számba adja

hogy élvezz
minden nyelvcsapást
minden csókot

hogy gyönyörű csípőd
önkéntelen mozdulatával
a számra szorítson

szeretsz-e majd
ha rád borulok
lázas lüktetésedre várva

nagy csókokat csókolva
édes szádra

s viszonzod-e az akarásom

még titok vagy nekem
akiről csak álmodozom

akiért csak virrasztok
akit várok
minden

vágyakozó álmatlan
éjszakámon

ne tétovázz ! ne késlekedj !
hisz oly rövid ez a tékozló élet
fogadj karjaidba

ölelj meg
térdre hullva mondom
ezt a fohászt érted

Nem vagyok más, és nem vagyok rosszabb,
mint bárhol máshol az emberek,
ember vagyok csak. Oly sok hibával,
fogadj el így, és így szeress.

Ezernyi seb, mi úgy ég most bennem,
mint a láng, amely megsebez,
vöröslő nyelvét rám öltögetve,
összeégetve mindenem.

Mégsem az fáj. Most te fájsz úgy nékem.
Hiszen te voltál mindenem!
Hozzád szólt minden imádságom,
minden felvirradt reggelen.

Szerettem volna tenéked adni
mindent, de nem volt semmi sem,
amit adhatnék, csak a szívem,
azt törted össze teljesen.

Nem volt kincsem. A gazdagságom
szívemben hordtam, bár neked
kevés volt. Ma már én sem kellek.
Mért is kéne egy nincstelen?

Mért olyan bűn? Hisz te is hibás vagy!
Nem tökéletes senki sem.
Megbocsátottam minden bűnöd,
mégsem akarsz most látni sem.

Majd keresnél. Talán még sírsz is,
de már késő lesz, elmegyek,
megdermedt ködbe burkolózva,
akár a kóbor fellegek.

S akkor, mikor majd nem találsz már,
akkor érzed majd, mit jelent,
s mennyire fáj, hogy eldobtad magadtól
az egyetlen embert, ki szeretett.

Amikor először megláttalak,
Ijedt voltam és kiszolgáltatott.
Felnőttként, mégis gyermetegen álltam ott!
Amit éreztem, már akkor megmagyarázhatatlan volt,
Érzelmek egész sora, mely elragadott.
Értetlenül álltam a helyzet előtt,
Megkaptam álomban, mi történt ez előtt.
Sok-sok élet, mely összeköt minket,
Ezért volt megírva a sors könyvében,
Az elkerülhetetlen, speciális végzet!
Nem földi érzés mit érzek irántad,
Mert a földi érzés idővel elmarad,
De a lelkek érzése örökre fennmarad!
Nem tudom, a sors mit rejt még előlem,
Tudom találkozásunk nem volt véletlen!

Gázláng életem
vibrál a sötétben
nincs is egyebem
csak két kinyújtott
könyörgő tenyerem
teérted

messze vagy

itt tavasz virágok nyílnak
s lázas illatok
száz karú öleléssel
várok rád
s virrasztok érted mint
éjszaka a csillagok

suttogó sóhajaidat
keresem
ne kérdezd hogy
miért akarlak

szívdobogva várom
hogy átölelj, hogy lázas
borzongással húzz magadra

százszor csókolnám
csókjaimat a szádra
szép asszonytested
minden
gyönyörű vonulatára

Jaj ! a sötétlő
hozományra !

Gázláng életem
vibrál a sötétben
nincs is egyebem
csak két kinyújtott
könyörgő tenyerem
teérted

Akkor
meztelen tested
gyönyörű
látványát inná a szemem

szemérmes ajkaidat
érintené , cirógatná
s markolná a kezem

s vad csókokat
csókolnék rád
százat

hogy szép melleidre
vidd a számat
hogy

telhetetlen faljam
habzsoljam bimbóid
egész
holdudvarát

bekapva
mohóságomban
szinte
fuldokolva

s át-át csapva
a szádra ,öledre

lábad közé
benyomulva

lüktetve, öklelve,
lökve

csípőmmel,
egész valómmal

a feloldozásodra
várva

míg alattunk heverőnk
zengne
kielégülésünk lázas
ritmusára

s nem hallatszana semmi
más csak a te ujjongó
jajongásod
s az én forró
lélegzetem zihálása