Ötvenen túl már másképpen látod
másképpen éled az életed,
sok minden van, mit másképpen tennél,
sok mindent bánsz, hogy vége lett.
Másképpen érzed a szíved dobbanását,
másképpen látod a színeket,
másképpen csendül a hang a füledben,
halkabban hallod a lényeget.
Ötvenen túl már megéltél annyi
szépséget, boldog életet,
és ami rossz volt, próbálod feledni,
de sok minden van, mit nem lehet.
Annyira más lesz körötted minden,
hiszen már te is más leszel,
régi szépséged, karcsú lényed
mára már csupán emlékezet.
Mégse bánj semmit! Nem tudod mért volt,
oka van annak, hogy így lehet,
sorsod könyvében rég meg volt írva.
Örülj annak, hogy itt lehetsz.
Ötvenen túl is van miért élned,
ugyanúgy látod a kék eget,
annyi minden van, mi még rád várhat,
ne bánd az elmúlt éveket.
Örülnöd kell, minden apró csodának
melyet a sors még rejteget,
Hogy legyen majd mire emlékezned,
mikor már te is vén leszel.

Szita az életem, Anettem!
Hiányzik veled a szerelem…
Mért kell nélkülöznöm?
Testemben… epedőn!
Nem akarsz már engem Anettem?

Szerelmes szívedre éhezem,
Az nagyon kellene, úgy vélem!
Így, ép elme lehet?
Tovább így ez mehet?
Térj vissza hozzám, ó, Anettem!

Vársz? Jöjj utolsó leheletem?
Add vissza szerelmet, Anettem!
Direkt megőrjítesz,
Direkt kikészítesz…
Nélküled, nagy magány a létem!

Vecsés, 2021. március 15. – Kustra Ferenc – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.

Veled vágyom a szürkülő alkony
lenyugvó csöndes moraját,
veled vágyom a holdfényes estét,
mely fényével hinti be szobám.

Veled vágyom a táguló csöndet,
mely átölel, s magába zár,
az esti sötétség rejtett nyugalmát,
mely belőled áramlik át.

Veled vágyom az éjszaka álmát,
mely fátyolként teríti rám
csöndes nyugalmát, s hűs kezével
simítva lágy csókot ád.

Veled vágyom a virradó hajnalt,
mely elém tár ezer csodát,
elűzve tőlem minden kételyt,
amely a lelkembe váj.

Veled vágyom a földi létet,
a jövőt, az alkonyodást,
csak szeress. Nem kérek többet.
Elég, ha karodba zársz.

Ma nincsen ünnep. Nincsenek díszek
a megterített asztalon,
s mégis: amikor téged várlak,
fénybe borul az otthonom.

Nem kell most dísz, és nem is kell gyertya,
valami furcsa fény ragyog
lelkemben, amely megvilágítja
a sötétbe borult ablakot.

Árnyat vetít a vén falakra
a hold, amely beköszön,
arcáról derűs mosoly árad,
mikor látja, hogy öltözöm.

Mit vegyek fel? Nem is tudom már,
amiben sokkal szebb leszek,
úgy szeretnélek elbűvölni,
hogy ne érdekeljen senki sem.

Tudod, nekem te vagy a legszebb!
Nálad jobb nem is kell nekem,
csak szeress! Mindig ily forrón,
hogy felkavarja a véremet.

Ölelj át. S szeress oly forrón,
ahogyan én is szeretek,
amíg a csókom lángra lobbant,
nem állhat közénk senki sem.

Szeretni egymást mindhalálig
Az egyetlen, ami kell nekem,
s együtt hullni a végtelenbe
veled, csak ennyi kell nekem.

Fekete vihar
Függönyt von, ne lássalak!
Én erőlködök.
*
Fekete felsők
Eltakarják napodat.
Egyszer vége lesz.
*
Fekete éjjel
Te hiányzol fényemnek!
Áraszd szépséget.
*
Sötét harcosa,
Kard nélkül, pennával ví’!
Ölés fajtája.
*
Sötét harcosa,
Szemed fényére vágyik.
Boldog pillantás.
*
Sötét harcosa
Teljes szeretetre vár.
Fönn, béke csúcsán.
*
Ülünk parázsnál,
Eledel mennyei lesz…
Szalonnasütés.
*
Jó parázs mellett
Szeleteljük szalonnát!
Harcos is éhes.
*
Hóba rajzoljuk
A kardot, ez nem ölhet!
Pennával vívunk.
*
Penna is hegyes!
Szóvirágokat fölszúr…
Nyelvbotlás is van.
*
Papírra pacát
Ne csöppents, nem szereti.
Tollal szántani…
*
Leírt szó marad!
Várd, míg tinta megszárad…
Leírt szó marad…

Vecsés, 2019. augusztus 21. – Kustra Ferenc József – Senrjú csokorban írtam… a poétáról!