Virágok, melyet úgy készítettem,
oly türelemmel, könnyedén,
minden szirmukba lelkemet rejtve,
amely majd bennük újra él.

Különös színben pompázó rózsák,
mik csillogva nyújtják szirmukat,
ezüst csillámmal bepermetezve,
hogy téged elkápráztassanak.

Belevarrtam, mit lelkemben érzek,
Látod? Szirmukban ott vagyok!
Mint a szeretet bűvös varázsa,
hiszen csak ennyit adhatok.

Minden, melyet e rózsában látol
szinte a lelkem tükrözi,
épp oly törékeny, védtelen, néma,
bár tudom, hogy mások nem hiszik.

Vigyázz rá! Hiszen épp olyan gyönge,
mint a lelkem, mely úgy ragyog,
egyetlen néma érintéstől,
Amelyet tőled kaphatok.

Becsüld meg. Kérlek! Ne törd össze!
Hiszen csak teérted vagyok!
Mint a csillagok fent az égen,
ameddig szeretsz, úgy ragyog.

Vajon mitől is ünnep az ünnep?
Hogy légbe szállnak a szép szavak?
Vagy, hogy tömegek koszorúznak
elrejtve közömbös arcukat?

Nekem az ünnep akkor ünnep,
ha lelkemben csönd és béke van,
ha átölelhetem mindkét kincsem,
de most annyira messze van.

Megtespedt árnyak az éji csendben
magukba zárják a hangokat,
és én itt vagyok egymagamban,
s gondok húzzák a vállamat.

Koszorúzhat bárki, de azzal
nem űzik el a gondokat,
bár szép, ha hősökre emlékezvén
megtiszteljük a sírjukat.

S mégis: én most csak annyit kérek:
hozz egy szebb jövőt Istenem!
Ahol mindenki boldogan élhet,
s nem ropognak a fegyverek.

Adj a népednek friss kalácsot,
munkát, s egyenlő jog legyen,
minden embernek itt a földön,
kinek kérges a tenyere.
Űzd el a gonoszt, mely családokat dönt
nyomorba, kérlek: Istenem!
Ne büntesd azt a sok családot,
ki miattuk annyit szenvedett!

Add nekik vissza az ünnepek ízét,
vedd le róluk a gondokat,
hálásak lesznek minden percért,
s amíg csak élnek, áldanak!

Sose aludj el anélkül, hogy
Ne öleld át a vállamat,
csak egy perc kell, míg hozzám simulsz,
s ajkamra jó éjt- csókot adsz.

Olyankor édesebb az éjjel,
s míg válladhoz bújok boldogan,
ezernyi csillag fent az égen
mind, mind csak nekünk bólogat.

Magamon érzem szusszanásod:
valami édes hangja van,
mint egy mozdony, mi útra készen
magából ont ki hangokat.

Nézem az arcod. Oly nyugodt vagy.
Alig látok most ráncokat,
s most a bőröd a félhomályban
valahogy sokkal hamvasabb.

Most olyan jó. Oly nyugodt minden.
Álmaimban is így maradsz,
míg a csillagok ránk terítik
ezüstös takarójukat.

Valami furcsa, édes álom
most a szememre rátapad,
nem akartam most semmi mást, csak
veled érjen a pirkadat.

Akkor kellene legjobban szeretned,
amikor néha rossz vagyok,
olyankor minden fájó emlék
sebzett lelkemben felsajog.

Akkor kellene legjobban hinned,
hogy hozzád mindig hű vagyok,
amikor félek, s gyötör a kétség:
lesznek e közös holnapok.

Akkor kellene legjobban bíznod,
mikor semmit sem adhatok,
csak a szívem, mely oly mélyen dobban,
ha átölelsz, szinte hallhatod.

Akkor kellene úgy szeretned,
oly forrón, ahogy én tudok,
hogy minden csókban és simításban
ezernyi tűzben lángolok.

Akkor kellene hinned azt, hogy
örökre hozzád tartozom,
mikor érzed, mily boldoggá tesz,
amikor veled vagyok.

Akkor kellene legjobban félned
attól, hogy elveszíthetel,
Amikor ok nélkül bántasz,
s fájdalmat okozol nekem.

S akkor kellene hinned azt, hogy
nélküled nem kell semmi sem,
mikor szememben könnyeket látsz,
és mégis: ott vagyok veled.

Vár az élet

Búcsúzunk most tőletek,
léptünk zaja elcsitul,
titkoljuk a könnyeket,
állunk némán, szótlanul.

Azt hittük, hogy könnyebb lesz
elhagyni az iskolát,
a sok emlék körbevesz,
fáj most minden kézfogás.

Vár az élet, vár a harc
valós élet színpadán,
hisszük nem érhet kudarc,
őrizzük a biztatást.

Tanáraink, köszönjük
a feddést és tanítást,
közös volt az örömünk,
fogadtuk a kihívást.

Szívünkből egy kis darab
itt marad a falakon,
megannyi szép pillanat
hömpölyög a padokon.

Menni kell, a dal kísér,
változik az útirány,
küzdenünk kell őszintén,
titkot rejt a nagyvilág.