Idő 
Értékelés 
Értékelés Phöpö, fufú, sihuhu
Mit látott egy kis uhu?
Ásított az alagút,
S az orrából füstöt fújt.
Ahogy felszállott a felhő
Egy gőzmozdony bújt elő.
Hosszú füttyel köszönt egyet,
Hogy megremegtek a zöld hegyek.
Fújtatva jött dübörgéssel
Kattogtak a kerekek,
S a vagonban nevetgélve
Ugráltak a gyerekek.
Acél sínek párosával
Kanyarogtak előtte
Mindenféle sok rakomány
Hosszan elnyúlt mögötte.
Pöfékelt és szuszogott
Ebben a nagy iramban,
Csak tüzelője legyen elég
A mindig éhes kazánban.
Erős ez a derék mozdony
Nem fárad el sohasem,
Ha beér egy állomásra
Egy kicsit csak ott pihen.
Gyorsan szaladt a völgy alján
Vajon miért siet ennyire?
Gondolkodik nagy szemekkel
A kis bagoly csemete.
Időben kell megérkezni
A vasút állomásra
Mert ,ha késik elterelik
Egy mellék vágányra.
Mit látott egy kis uhu?
Ásított az alagút,
S az orrából füstöt fújt.
Ahogy felszállott a felhő
Egy gőzmozdony bújt elő.
Hosszú füttyel köszönt egyet,
Hogy megremegtek a zöld hegyek.
Fújtatva jött dübörgéssel
Kattogtak a kerekek,
S a vagonban nevetgélve
Ugráltak a gyerekek.
Acél sínek párosával
Kanyarogtak előtte
Mindenféle sok rakomány
Hosszan elnyúlt mögötte.
Pöfékelt és szuszogott
Ebben a nagy iramban,
Csak tüzelője legyen elég
A mindig éhes kazánban.
Erős ez a derék mozdony
Nem fárad el sohasem,
Ha beér egy állomásra
Egy kicsit csak ott pihen.
Gyorsan szaladt a völgy alján
Vajon miért siet ennyire?
Gondolkodik nagy szemekkel
A kis bagoly csemete.
Időben kell megérkezni
A vasút állomásra
Mert ,ha késik elterelik
Egy mellék vágányra.
Túl közel voltál, mégis oly távol,
néha annyira vágytalak,
de sohasem tudtam lerombolni
azt a hatalmas kőfalat.
Mely köztünk állt mindig, magasra nyúlva,
eltompítva a hangokat,
s bármilyen szépen, szelíden szóltam,
az csak közömbös szó maradt.
Mint hideg kő, amely érzéketlen,
olyannak láttam arcodat,
s bármilyen szépen simítottam,
kemény páncéllal védted azt.
Lelkemnek minden mozdulása
érfalaimban megtapadt,
s mára megkövült. Hiába várnád,
nem szól belőle semmi hang.
Talán szerettél… a magad módján,
de sosem láttad a kínomat,
mikor oktalan, durva szóval
bántottál, bennem ott maradt.
Mára már elmúlt, s megkopott emlék,
mely lelkemben néha felszakad,
mint megriadt őz, és messzire tűnik,
mint egy elsuhant gondolat.
néha annyira vágytalak,
de sohasem tudtam lerombolni
azt a hatalmas kőfalat.
Mely köztünk állt mindig, magasra nyúlva,
eltompítva a hangokat,
s bármilyen szépen, szelíden szóltam,
az csak közömbös szó maradt.
Mint hideg kő, amely érzéketlen,
olyannak láttam arcodat,
s bármilyen szépen simítottam,
kemény páncéllal védted azt.
Lelkemnek minden mozdulása
érfalaimban megtapadt,
s mára megkövült. Hiába várnád,
nem szól belőle semmi hang.
Talán szerettél… a magad módján,
de sosem láttad a kínomat,
mikor oktalan, durva szóval
bántottál, bennem ott maradt.
Mára már elmúlt, s megkopott emlék,
mely lelkemben néha felszakad,
mint megriadt őz, és messzire tűnik,
mint egy elsuhant gondolat.
Ne bánj sohasem rosszul azzal,
aki gyönge, és védtelen,
nem tudhatod, hogy mily törékeny
a lelke, és azt, hogy mily sebes.
Ne illesd soha durva szóval!
Gondolj arra, hogy meglehet,
Talán lehetsz még te is gyönge,
lelkedben kifosztott, nincstelen.
Szólítsd szelíden! Gondolj arra,
gyönge lelkének mit jelent
néhány nyugtató kedves szó, mely
átsuhan rajta hirtelen.
Neked is fájna minden szó,
mely durva hangokkal megsebez,
lelkedbe éles tőrként szúrva
hasít, s átjárja mindened.
Mint lágyan simító őszi szellő,
mely selymesen érinti bőrödet,
olyan jól esik minden szó, mely
neked szól. Halkan, kedvesen.
S talán, ha egyszer te is vágynál
pár kedves szóra, meglehet,
épp attól fogod visszakapni,
ki most gyönge, és védtelen.
aki gyönge, és védtelen,
nem tudhatod, hogy mily törékeny
a lelke, és azt, hogy mily sebes.
Ne illesd soha durva szóval!
Gondolj arra, hogy meglehet,
Talán lehetsz még te is gyönge,
lelkedben kifosztott, nincstelen.
Szólítsd szelíden! Gondolj arra,
gyönge lelkének mit jelent
néhány nyugtató kedves szó, mely
átsuhan rajta hirtelen.
Neked is fájna minden szó,
mely durva hangokkal megsebez,
lelkedbe éles tőrként szúrva
hasít, s átjárja mindened.
Mint lágyan simító őszi szellő,
mely selymesen érinti bőrödet,
olyan jól esik minden szó, mely
neked szól. Halkan, kedvesen.
S talán, ha egyszer te is vágynál
pár kedves szóra, meglehet,
épp attól fogod visszakapni,
ki most gyönge, és védtelen.
Látunk egy közeli háborút, és éledőn fölütötte a fejét a -sajnálatos- világháborús világhelyzet…
(Bokorrímes duó)
Emberek a fronton halál és sebesülés van, de nincs pihenő.
Nincs hétvége, vágyakban sem, hajjaj, ez bizony igen röhögtető…
Aki meg hiszi, hogy háború vágyfüggő, ő maga röhögtető…
Aki meg ezt hiszi, annak a családjában a bú üldözendő?
Én már első nap is hinni akartam, hogy sokunknak a békevágya teljesül,
Én már első nap is hinni akartam, ki ilyen annak az életvágya teljesül.
De fekete kosok irányította élen nem adott semmit, de halált elvetett,
A halál meg rohamot kezdett, majd első értesítésként a halálsoron kezdett.
*
(3 soros-zárttükrös trió)
A fronton nincsen, hogy reggel az angyalok csengetnek, kopognak bunkerajtón…
Minek ilyen luxus, amikor ellennek ágyúja tör be a bunker ajtón…
A fronton nincsen, hogy reggel az angyalok csengetnek, kopognak bunkerajtón.
Persze ez is egy munkahely, de itt pihenőidő nélkül folyamatos a munkarend!
Meg már százezrek vannak, akik örökre helyben maradtak, ők haza sohasem mehend’…
Persze ez is egy munkahely, de itt pihenőidő nélkül folyamatos a munkarend!
A frontvonal halál tere, az elhunytaknak meg végső vagy idegilenes sírhelye,
A fekete kosok meg zsakettban, Krasznaja Moszkvával befúva, mennek az életbe…
A frontvonal halál tere, az elhunytaknak meg végső vagy idegilenes sírhelye.
*
(Senrjon trió)
Szerelemben kén’ hinni,
Háborúra kén’ nem gondolni!
Világ pusztítás!
Lehetne a jó reggelt
Isteni… halál takarodna.
Világ pusztítás!
Reggeli erős kávé
Is a kosoké, literszámra!
Világ pusztítás!
*
(Senrjú trió)
Életben halál
Most bizony irányadó!
Világ pusztítás…
Hinni dolgokban
Ami értelmes és jó?
Él a pusztítás…
Hétvégéken is
Lőnek, robbannak, halnak!
Halál… darabra!
*
(HIQ csokor)
Napmeleg
Simogat lágyan.
Élvezem.
A padon,
Hallom, lövések!
Halálsor.
Katonák,
Megmenekülnek?
A halál…
A kosok,
Épp’ bálba vannak?
Gazdagok!
Nem igaz...
Élet népírtó!
Szegények!
Kos gondja:
Csak gazdagodik!
Szegények…
Vecsés, 2023. február 24. – Kustra Ferenc József- írtam a jelenkori „nagy háború” első évfordulójára: a világ, az emberiség jelen történelmi -élő háborús- helyzetéről. Végveszély van! Mindennap látjuk a híradókban! [A HIQ saját fejlesztésem: szótagszám = 3-5-3 Tilos a rím és az elválasztás. Kell a haiku-elviség.]
(Bokorrímes duó)
Emberek a fronton halál és sebesülés van, de nincs pihenő.
Nincs hétvége, vágyakban sem, hajjaj, ez bizony igen röhögtető…
Aki meg hiszi, hogy háború vágyfüggő, ő maga röhögtető…
Aki meg ezt hiszi, annak a családjában a bú üldözendő?
Én már első nap is hinni akartam, hogy sokunknak a békevágya teljesül,
Én már első nap is hinni akartam, ki ilyen annak az életvágya teljesül.
De fekete kosok irányította élen nem adott semmit, de halált elvetett,
A halál meg rohamot kezdett, majd első értesítésként a halálsoron kezdett.
*
(3 soros-zárttükrös trió)
A fronton nincsen, hogy reggel az angyalok csengetnek, kopognak bunkerajtón…
Minek ilyen luxus, amikor ellennek ágyúja tör be a bunker ajtón…
A fronton nincsen, hogy reggel az angyalok csengetnek, kopognak bunkerajtón.
Persze ez is egy munkahely, de itt pihenőidő nélkül folyamatos a munkarend!
Meg már százezrek vannak, akik örökre helyben maradtak, ők haza sohasem mehend’…
Persze ez is egy munkahely, de itt pihenőidő nélkül folyamatos a munkarend!
A frontvonal halál tere, az elhunytaknak meg végső vagy idegilenes sírhelye,
A fekete kosok meg zsakettban, Krasznaja Moszkvával befúva, mennek az életbe…
A frontvonal halál tere, az elhunytaknak meg végső vagy idegilenes sírhelye.
*
(Senrjon trió)
Szerelemben kén’ hinni,
Háborúra kén’ nem gondolni!
Világ pusztítás!
Lehetne a jó reggelt
Isteni… halál takarodna.
Világ pusztítás!
Reggeli erős kávé
Is a kosoké, literszámra!
Világ pusztítás!
*
(Senrjú trió)
Életben halál
Most bizony irányadó!
Világ pusztítás…
Hinni dolgokban
Ami értelmes és jó?
Él a pusztítás…
Hétvégéken is
Lőnek, robbannak, halnak!
Halál… darabra!
*
(HIQ csokor)
Napmeleg
Simogat lágyan.
Élvezem.
A padon,
Hallom, lövések!
Halálsor.
Katonák,
Megmenekülnek?
A halál…
A kosok,
Épp’ bálba vannak?
Gazdagok!
Nem igaz...
Élet népírtó!
Szegények!
Kos gondja:
Csak gazdagodik!
Szegények…
Vecsés, 2023. február 24. – Kustra Ferenc József- írtam a jelenkori „nagy háború” első évfordulójára: a világ, az emberiség jelen történelmi -élő háborús- helyzetéről. Végveszély van! Mindennap látjuk a híradókban! [A HIQ saját fejlesztésem: szótagszám = 3-5-3 Tilos a rím és az elválasztás. Kell a haiku-elviség.]
Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a sóska,
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
