Te vagy, kit így még soha nem szerettem,
Te vagy, kit majd sohasem feledek.
Te vagy, kihez lelkem szála örökre köt,
Te vagy, kihez sorosom küldött.
Váratlanul törtél életembe,
Egyedül Te vagy a szívemben!
Nincs azóta sem éjjelem, sem nappalom,
Tiéd minden gondolatom!
Nem élhetek már nélküled,
Engedd, hát élhessek veled.
Boldog soha mással nem lehetek,
Engedd, hát boldoggá tehesselek.
Te vagy, számomra fény az éjben,
Te vagy, kinek lelke reám talált a messzeségben.
Te vagy, életem minden rezdülése,
Te vagy, sorsom beteljesülése.

Már csak emlék, ami kis történet volt,
De emlékezni jó, akkor is, ha rég volt!
Feledés homálya rá sohasem borul,
Mert az emlékek során a tűz újra felgyúl.
Szívemben, míg élek megőrizlek téged,
Lelkem tüze örökké éltet téged.
Nem tehetek róla, hogy így alakult,
Mindent elsöprő érzés ejtett rabul!
Megértem én az idők szavát,
Nem is akartam semmi mást,
Csak annyi figyelmet, fénysugarat,
Meg ne zavarjunk vele senki mást.
Emberi szeretet és barátság,
Őszinteség, nyíltság és szabadság.
Az én életem már nem fontos,
Te légy nagyon boldog!
Ha láthatlak, én már boldog vagyok,
S ha köszöntesz, attól elolvadok.
Ily kevéssel is beérem tőled,
Lelkemig ér köszöntésed!
Irántad érzett szeretetem, tiszteltem,
Mindig fénysugárként övez körül téged.
Most búcsúzom, de soha ne feledd,
Amíg élek nagyon szeretlek téged!
Cserébe semmit sem kérek érte,
Megismerhettelek, nekem már ez megérte!
Most fájdalomtól meggyötört lelkem,
Mert e kevés fénysugarat is elvesztettem!
Bezárom hát szívemet, lelkemet,
De hívem megőrzöm emlékedet.
Egyszer, én is az idők múltán,
Feltámadok, mint hamvaiból a Főnixmadár!

Hét órakor még hajnali a sötét
s hűvös az őszi a reggel
a nap nem süt egész nap
csak hideg eső esik ránk
a fákra a földre
a lehullott
rozsdás levelekre
s ahogy
csontkarúvá válnak
nélkülük az ágak
ahogy a
földre hull
velük az öröm
s nem marad más a fák tetején
csak a bánat
Verlain mondta hogy az ősz húrja zsong
búsong, jajong a tájon
és
én is érzem
hogy az ölelésed már hiába várom
hogy fogy az időnk
fogynak a menedékek
lassan kihűlnek
szívünkből a vágyak
és hiába égnek még a régi fények
és hiába hiszek
a feltámadásban
hogy van még
egy esély , hogy van még
egy másik élet
hogy szerethetnek majd azok is
akik még szeretnének
azok is
akiket sohasem feledtem
s akikkel hajnali
kakasok kiabáltak
a korán kelő
szerelemmel
de tudom
hogy majd egyszer
az októberi szél
az utcákon át
az erjedő must szagát
hozza
elindulok
s akik
még mindig szeretnek elkísérnek majd
táncoló fekete asszonyokkal
táncoló fekete kocsisokkal
táncoló fekete lovakkal
a
sirató dombra
ahol messzi tárogatókon
játssza végtelen szólóját a magány
ahol nem számít már
többé semmi
de ahol
nem fogok soha senkit sem
elfeledni

Ma hét órakor még hajnali a sötét
s hűvös az őszi a reggel
a nap nem süt egész nap
csak hideg eső esik ránk a fákra a földre
a lehullott
rozsdás őszi levelekre
ahogy
csontkarúvá válnak
nélkülük a fákon az ágak
ahogy a
földre hull
velük az öröm
s a fák tetején
leng a bánat
Verlain mondta hogy az ősz
húrja zsong
jajong,búsong a tájon
én is érzem
hogy
fogy az időnk
fogynak a menedékek
s hűlnek
szívemben lassan a vágyak
de
mégis hiszek
hiszek a feltámadásban
hiszek abban hogy van még
egy esély , hogy van még
egy másik élet
s idő
hogy szerethetnek majd azok is
akik még szeretnének
akik már eddig is öleltek volna
vagy akiket én öleltem volna
akiket sohasem feledtem
s akikkel hajnali
kakasok kiabáltak
a korán kelő
szerelemmel
amikor
az októberi szél
az utcákon
az erjedő must szagát
hordta
s akik
még szeretnek elkísérnek majd
táncoló fekete asszonyokkal
táncoló fekete kocsisokkal
táncoló fekete lovakkal
messzire
a sirató dombra
ahol távoli szólóját játssza a magány

Ma hét órakor még hajnali a sötét
s hűvös az őszi a reggel
s esik az eső

Aki a bűnöm volt
akit dugdostam
magam elől is
akit szűkölve takartam
aki lidérc volt mégis
akit tört rácsok mögött
is akartam
akit szerettem
azzal álmodtam az éjjel

Egyszer már visszajött
hozzám egy lázas
éj sötétjében
egy álom volt csupán
akkor is
szoknyája lobbant
ahogy levetette
én csókoltam őt
kifulladásig
mindenütt
ahogy karjaimba vettem

Megtörtént ami
sohasem
szép asszonyteste
fölém magasodott amikor
vége volt s mielőtt eltünt
még gyönyörködhettem
benne
ujjongó hangjai
lázas ziháló janongásai
mint parázna angyalok
ébredésemig
kószáltak felettem