Az időt nem birtokolhatod, de kihasználhatod,
Megtartani sem lehet, de jól is fölhasználhatod,
Az időt nem birtokolhatod, de kihasználhatod,
*
Megy, mit elvesztegettél.
Azt vissza soha nem kaphatod.
Vissza, soha nem!
*
És megfizethetetlen,
Tartalmasan és jól használni!
Időd ingyen van!
*
Arc is, jó test is plötty lesz.
Haladó idő könyörtelen.
Öregszik a szép…
*
Hosszan tud mesélgetni.
Már kevés és rövid ideje.
Öregember csak…
*
Hogy önokolás a jó?
Mindenben lehetsz önzőn hibás?
Nem igaz tétel…
*
Felismerheted mi, tény…
Öregember már talán bölcsebb.
Időmúlással…
*
Ha idő van, jő a vihar és letöri a faágakat... azok jajt susognak,
Lenn a földön a reccsenésük messzire elhallatszik a most meghalt ágaknak,
Ha idő van, jő a vihar és letöri a faágakat... azok jajt susognak.

Vecsés, 2017. november 15. - Kustra Ferenc József

Apám drága, elég nagy baj az már nekünk,
Hogy még életedben, nem tettél jót velünk.
Ezt tanultad tán', vagy megörökölted nagypapámtól?
Elvetted lélekélelmemet, mint idegen szájtól.

Erzsi feleségeddel nekem, semmi bajom nem volt,
Akkor ő miért gyűlölt engem? Gonosz egy némber volt.
És az meg, amit Te követtél el, csúcs disznóság volt.

Csütörtökön volt az örökségi tárgyalás,
Ti előtte vasárnap, mint ahogy volt szokás,
Engem és a családomat meghívtátok ebédre,
És tárgyalásról, hosszasan elegyedtünk beszédbe…

Szót nem mondtál, hogy ott leszel, nem kérdeztél meg, mint ellenségem,
És az idegen albérlőkkel megvetetted az örökségem.
Miért nem nekem ajánlottad föl a részedet, ki fiad vagyok?
Erzsi feleséged bebeszélte, hogy én az ellenséged vagyok…

Én bizony, még azt sem tudom, hál' Istennek, hogy a sírod hol van,
Így nem viszek soha képmutatásból virágot, bárhol is van…
Egy biztos, vagyontalan senkivé tettél,
Ilyen gonosz velem mért, hogyan lehettél?

Vecsés, 2020. március 1. – Kustra Ferenc – önéletrajzi írásom.

Szállj velem fel az éji csendbe,
Felhők felé a sötét éjbe,
Csak ketten az ürességben,
Pofonoktól mentességben.

Holt költő ír némaságban,
Boldogtalan magányában,
Tinta freccsen szerteszéjjel!
Csillagtalan sötét éjjel.

Fenn az űrben társtalanul,
Bolyongok sokszor céltalanul.
Ez a világ hideg, kemény,
Kevés benne a hit és a remény.

Mert ki élni akar, az a végtelenbe kiált!
Éreztetik velünk mindenütt a hiányt,
Cigány vagyok, tehetek én róla!
Tehetetlen hullok le a porba!

Vérvirág csöpög megsebzett szívemből,
Halálsóhaj száll meggyötört lelkemből.
Lágy szellő simogatja arcom.
Ó Atyám, hallani akarom hangod!

Mert munkát találni így nagyon nehéz,
Ha mindenki utál, mindenki lenéz,
Mert barna színű a bőröm!
Hát ez a vétkem! Ez a bűnöm.

Lennétek ti is egyszer a helyemben
Legalább egyszer ebben az életben!
Éreznétek ti is a hiányt,
S nem bántanátok többé a cigányt.

Hideg szél fúj át a végtelen hómezőn,
Szerelmünk édes édene, lám, összedőlt.
Sír a szél a fagyos jégtáblákon,
Ámor édenében már egyedül sétálok.

Mondd, hová lett a lángoló varázsunk,
Látod? A szerelmi tüzünkben lelem a halálom.
Fájó érzés, nincs maradásom,
Nem fogom már kezed, sírva odébbállok.

Síró sóhajom fájdalma olyan nyomasztó, keserű,
Végtelennek tűnő szerelmünk pilleszárnyon elrepült.
Ámor szigetén szomorú a végzetem.
Édes reményem vigaszát már nem lelem.

Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.

Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.

Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.

És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.

Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.