Bárcsak lehetnék én őszi szellő,
hogy borzoljam szőke hajadat.
Vagy lehetnék én egy remek festő,
festhetnék szerelmes szavakat.

Lehetnék egy vízzel töltött csésze,
hogy ajkaink összeérjenek.
Érezném, hogy enyém vagy már végre,
rólad írnák költeményeket.

Ecset az én kezembe nem való,
szellő sem leszek soha, tudom.
Ez a lap egy palackba zárható,
összehajtom, bele is dugom.

Beledobom vágyam tengerébe,
bízva, hogy eljut tehozzád.
Elindítom hát a messzeségbe,
szerelmem bont majd rá vitorlát.

Évek múltak el, és te elmaradtál,
emlékeimben lassan megfakulsz,
nem fáj már úgy, ha lehunyt szemeimmel
arcodat látom, ahogy lángra gyúlt.


Messzire tűnt az idő sodrásában
szemeid fénye mely úgy csillogott,
hogy el hittem azt a két szemedbe nézve,
veled lehet csak biztos holnapom.


Ma már tudom, hogy hazugság volt minden,
s hazug volt minden szó az ajkadon,
és az a tűz mely szemeidben égett,
hazug volt, mikor értem csillogott.


Évek múltak el. Szívem mélyén dér van,
nem maradt más, csak néma, bús közöny,
sötét hajamra sűrű dér szitál már,
s a rút idő szárnyán én is őszülök.


Néha még feltűnsz elmúlt álmaim közt,
de az emléked ma már oly ködös,
mint megfakult kép az esti szürkületben,
míg halk sóhajjal az este beköszönt.

Jó volna néha mindent újra élni,
lelassítva a száguldó időt,
s kérve kérni, hogy álljon meg egy percre,
csak míg a hajnal pírja újra jő.

Megtenni azt, mit sűrű rohanásban
valahogy soha nem maradt időm,
s újra álmodni minden egyes álmot,
mely olyan szép volt, de vissza sose jő.

Feledni mindent, mindent, ami bántott,
szeretni szívből úgy, mint azelőtt,
magamhoz ölelni az egész világot,
s hinni, hogy sokkal jobb lesz, ami jön.

Valaha rég még én is messze vágytam,
hol a hó csillog a kéklő hegyeken,
hol magas sorházak merednek az égre,
csodálva füstös gyárkéményeket.

Gyakran engem is magával rántott
a belvárosi zsúfolt forgatag,
a színes neonok tarka varázsa
olyan volt, mint ki vár és hívogat.

Szép volt. de mégis: agyamban tombolt
ezernyi hang, mely úgy hívott haza,
mint édes jó anyám szelíd mosolyával,
melyet már többé nem látok soha.

Ma is így van. És bármerre járok,
fejemben úgy zsong ezer gondolat,
mintha jó anyám halk szava hívna,
ne maradj soká! S úgy vágyom haza.

Bármilyen csodás tájakon jártam,
bármily fényesen sütött rám a nap,
visszavágytam, hol könnyet csalt szemembe
anyám szava, s a szülőföld pora.

Leszek még álmaidban éjjel
a hőn áhított szerető,
ki nem vádolt. Szótlanul elment,
de vissza többé sose jő.


Leszek vágy, mikor az álom
kibontja kócos fonalát,
s álmodban oly mélyen várod,
ha szívedben lüktet a magány.

Leszek egy emlékkép a múltból,
mely kísér egy életen át,
s lehunyva szemed íriszében
játszin elilló délibáb.

Mely ott lebeg, míg tétovázol
álmok és ébrenlét között,
s vak tükör, mely az arcom rejti,
de nem látod jól, mert megtörött.

Leszek papírlap naplód mélyén,
mely megőrzi féltett titkaid,
vagy mécses, mely pislákol éppen,
s arcodra sápadt fényt vetít.

Leszek még szíved legmélyében
emlékkép, amely felsajog,
s álmodban százszor visszasírod
az elhibázott tegnapot.

Leszek csillag az éjszakában
mely holdvilág fénynél beköszön,
de elérni nem tudod mégsem,
S majd könnyeiddel küszködöl.

Hiába múlnak el az évek,
álmodban mindig ott leszek,
mert ily forrón, szelíden, féltőn,
soha senki sem szeretett.