A forró nyárban…

Most voltam az udvaron, néztem felhőket csodálkozón.
Fess látvány a fönti tájon, én majd’ elájultam… csodálkozón.
Ritkák, de sok a nagyobb felhő és mint fehér tortahab felhő…
Ritkák és gyorsan repülnek, itt lent is fúj, levelek repülnek.
Nyugati szelet jósoltak délutánra, felhők fütyültek jóslásra!
Nagy volt az ő hajtóerejük, gyorsak is voltak, feltűnt, hogy rohantak.

Láttam, hogy a lejjebb lévők és a fölsőbbek más irányba menők.
Az alsók délnyugatra, a fölsők délkeletre, lehet, hogy önzők…
No, de én még ilyet soha nem láttam, csak néztem és vártam...
De körbe mindenhol így volt, mindenhol… szél, ujjal kirukkolt…

Közben sütött a nap is, én meg álltam és jólesőn napoztattam hátam!
De aztán berohantam TV -hez, hogy beérkezek a Forma 1 versenykezdéshez!

Vecsés, 2022. július 10. – Kustra Ferenc József – íródott: leoninusban, mint önéletrajzi mű.

Pihenj csak. Itt leszek melletted,
s csöndesen őrzöm álmodat,
lágy takaróval betakarlak,
megsimítva az arcodat.
Ne félj. Ha rosszat álmodnál
elég egy sóhajtás nekem,
s messzire űzöm a rosszat,
amelytől riadt leszel.
Pihenj csak. Fáradt vagy. Látom.
Elárulja a két szemed.
Olyankor bágyadtan nézel,
szemed is elárul nekem.
Ne félj. Én itt leszek mindig,
s ha kell, virrasztok veled,
hűvös estéken, téli éjen
majd meleg takaród leszek.
Átölellek és magamhoz húzlak,
hogy érezzem milyen meleg
tested, amikor átölelve
békésen itt alszol velem.
Tudod, nekem csak az a fontos,
hogy mindig melletted legyek,
s megőrizzelek minden bajtól,
hiszen annyira féltelek.

Úgy múlik el felettünk az élet,
mint a gyorsan száguldó idő,
oly sebesen suhannak a percek,
visszanézni soha sincs idő.


Keresnénk az elmúlt órát, percet,
átlépve, az idő kapuján,
Ám hiába. Nem találunk semmit,
por lepte be lépteink nyomát.


Elmúltak a nagyreményű álmok,
dús hajamra szürke köd szitál,
bár takarnám, egyre jobban látszik,
s köröttem már zúzmarás a táj.


Ott csillognak kristályos fehéren
a tar ágak. Hófehér világ
tárul elém vakító fehérben,
oly hideg van. Mégis oly csodás.


Milyen furcsa: régen is fehér volt,
épp úgy öltött gyöngyházszín ruhát,
mégsem láttam olyan szép fehérnek
csak most, mikor vén fejemre száll


a dér. És most mindent másképp látok,
pezsgő vérem csendesebbre vált,
mégis vágyom még sokáig látni
akkor is, ha dús hajamra száll.

Hol rontottam el? Önmagamtól kérdem,
hiszen nem volt, csak egyetlen hibám,
szerettem volna mindent neked adni,
de nem adta meg ez a gonosz világ.

Nem éreztem a lassan pergő percet,
amely úgy folyt át szívem érfalán,
mint a vér, amely ereimben árad
magába fojtva szívem dallamát.

Nem tudtam mondani mennyire szeretlek,
s nélküled nincs más, csak halott némaság,
elmondanám, de megrekedt a hangom,
hangszálam néma. Csak lelkem kiált.

Oly messze vagy, és nem látod arcom
s szemeimben a könnyes csillogást,
amelynek gyöngye temiattad csordul,
arcomon végig, mint egy forradás.

Hol rontottam el? Hisz annyira szeretlek!
Minden lélegzet teérted zihál,
amely oly mélyről felszakadva hallik,
mint a sóhaj, mely lelkemből kiált.

Hogy mondjam el, hogy nélküled minden
céltalan, néma önmarcangolás?
Te vagy mindenem! És ha nem jössz vissza,
belehalok. Már nem bírom tovább!

Nem is volt szép, és nem is volt jó,
akadt volna tán jobb nekem,
nem is értem, hogy mért volt bennem
olyan végtelen szeretet.

Mért nem láttam a vészjósló árnyat
elborulni a szemeden,
hiszen ott volt a tekintetedben,
és én nem vettem észre sem.

Azt láttam csak, mit látni akartam,
kékséget, melyben elveszek,
szemed fénye, mint gyöngyöző vízcsepp,
Úgy gördült le a szívemen.

Nem is értem, hogy mit szerettem
benned meg olyan hirtelen,
mintha a villám csapott meg volna,
s megrezegtette mindenem.

Nem is értem már, hogy az a szikra
mért hűlt ki olyan hirtelen,
kegyetlen perc volt, míg átgázoltál
annyiszor bántott lelkemen.

Most itt vagyok. Könnyektől ázva,
burokba zártam szívemet,
hogy ne törjék össze soha többé,
légy mással boldog! Ég veled!