[pamflet]

Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.

Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.

A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.

A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.

- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!

Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.

Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.

Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.

Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -

Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.

- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.

Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.

Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.

- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.

A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.

- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.

Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!

Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!

Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.

- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!

Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.

A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.

Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!

A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -

- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.

Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.

Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.

- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.

E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.

Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.

Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.

Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...

Pest-Buda 2012. június 4.

L VAGYTOK, ANGYALOK?
Ugyan áruljátok el nekem,
Hogy hol vagytok, Ti angyalok?
Merre kódorogtok olykor néha:
Mást is cserben hagytatok?

Hol vagytok, mikor a szomszéd néni
Megint egyedül sírdogál a gangon?
Mert a fia elment messzire,
S csak pár sor egy cetlin volt a pardon.

Hol vagytok, amikor a fiatal festő
- Ki hittel s őszintén művész akar lenni -
A pályaudvaron próbálja eladni a képeit,
Csak mert: enni szeretne, pusztán enni!

Hol vagytok, amikor egy lány a buszon
Próbálja elrejteni a karján a vörös foltot?
Nem azért, mert divatos a tetoválás,
Hanem mert bántották őt: aljas mocskok.

Hol vagytok, mert én nem látok itt senkit,
Csak a szürke betonban a repedéseket.
És nemcsak az utcákon, a falakban,
Hanem a lelkekben is pusztító réseket.

Ugyan, áruljátok már el nekem,
Hogy hol vagytok, Ti angyalok?
Merre kéne keresselek titeket?
Mert a hitem bennetek már elhagyott.

M. Laurens: 2026. február

A rettenet 666. napja

Az ördög itt jár már közöttünk,
A pokol, felszínre emelkedett,
Nem kímélve várandós anyát,
Sem pedig újszülött gyermeket.

Kihalt már egy teljes nemzedék,
Kihalt örökre több teljes család,
A hatalom véres játszmájából,
Mi, egy fikarcnyit sem látunk át.

Ördögi kéz által vezetve,
Lépdelünk vakokként a pokolba,
És feladtunk már minden reményt,
Ez lehet világunk, végső sora.

Az ördög itt jár már közöttünk,
A pokol, felszínre emelkedett,
Nem kímélve senkit és semmit,
Sem földet sem pedig nemzetet.

Budatétény : 2024/2026.

Szeretetben született egy boldog,
tisztalelkű, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékből, Hóemberré válva.

Kis kezek bábáskodtak körötte,
Őt paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.

Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.

Fazék kalapot fejére húzva,
vesszőseprő lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.

Így védte ő a szánkózó dombot,
szülőhelyén emelt fővel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.

A konok idő pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a fűcsomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.

A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékből, Hóemberré válva.

A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!

Némán földre hull az elnyűtt seprő,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtető hó-szülte őrét,
lassacskán mindenki elfelejti...

Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.

Megint elmúlt egy év annak, aki megérte,
Aki meg itt maradt velünk, az megértette,
Hogy az élet nem áll meg, idő tovahalad,
Tesszük tovább, amit kell… utunk odahalad.

Szilveszter éjjelén eszünk, iszunk, mulatunk,
De ezzel az is jár, hogy egy évvel elmúltunk.
A részünkre kiszabott életből is már kevesebb
Újév vár ránk, bár lehet… élvezetesebb, nemesebb.

No, de hagyjuk ezt és mondjuk, hogy mi majd, megváltozunk?
Sokan megfogadják, de nem tartják, át nem változunk!
Azt azért megígérhetjük magunknak, hogy kicsit jobbak
Leszünk, másokra odafigyelünk, s rosszak nem vijjognak.

Azt fogadjuk meg, hogy mai naptól kicsit jobban figyelünk
A családra, a szeretteinkre, együtt élni segítünk
Nekik velünk, mert bizony velünk sem könnyű
Van rigolyánk, hobbink, másnak az nem habkönnyű.

A szeretet lángja most, nagyon lobbanjon fel és mindenkiben égjen
Folyamatosan, jövőre, állandóan, igen, végig egész évben.
Ne érjen senkit kudarc, csak sok, nagy siker,
Járjunk egész évben egyenes gerinccel.

Vágyódjunk arra, amit az újév hoz,
Lesz benne jó, újév rosszat átlapoz…
Örüljünk fáknak, erdőknek, mezőknek,
Ne akarjunk rosszat más embereknek,
Ne számítson, ha ketrecben laksz, ha idomár ostoroz,
Uralkodj magadon, emelkedj felül, jót megsokszoroz…
Az se érdekeljen, ha vadon a hazád és nesztelen üldöz
A halál. Lépj ezen is túl, várd, élet majd bizton beezüstöz.

Nem kell semmit sem megfogadni,
De tán’ meg kellene változni,
Figyelni a jót, és a szépet,
Szépíteni a mindenséget.

Mulassunk év végén-elején, koccintsunk
A jobb jövőre, és csókot is cuppantsunk…
Kortyoljunk bele a pezsgőbe, tárjuk ki szívünket,
Tiszteljük egymást, hogy sokan szétvigyék jó hírünket…

Viseljük a sorsot, ahogy meg van írva, méltósággal,
De nem kell, ne álljunk harcban az egész, mocskos világgal.
Ezt tegyük és minden biz' jobb lesz,
A világban a helyünk jobb lesz

Vecsés, 2011. december 30. – Kustra Ferenc József