Hétköznapi pszichológia

Ha valakit nem akarunk megbántani, akkor hazudunk? mellébeszélnünk neki,
Akár gyermekmese szinten, eltereljük a figyelmét! De, mi nem bukhatunk le!
Van még olyan is, hogy igen is nem mondhatjuk meg azt az oly' súlyos igazat neki
És
Bár hányan tudjuk is, az igazságot teljességgel el kell titkolni előle!

Végrehajtása és titokőrzés, embert-próbáló, jó, ha senki el nem fecsegi...

Vecsés, 2020. augusztus 5. ? Kustra Ferenc

A tető megroskadt valaha régen,
peregnek a szétmálló cserepek.
Benéz az este a tátongó résen,
hideg van már, látszik a lehelet.
Ej, mozdulj, öreg, csinálj meleget!

Eszébe jut, még van pár doboz kacat,
mindenféle limlom, rongyos szövet.
Meleget ad belőle néhány rakat.
Újságok, szórólap, papírköteg,
elég a mihaszna irattömeg.

Matat a sötétben, nem ég a villany,
valahol beázott a vezeték.
Nincs baj, ha kiszárad, újra felvillan.
Valahol itt van, ami kéne még...
gyufa kell és egy gyertyaféleség.

Kiégett néhol a rozsdás masina.
Talán megvan már vagy ötven éves,
több helyen repedt az ócska platnija,
szökik a tűz fénye, a lidérces.
Míg lobban a láng, addig hűséges.

Táncot lejt, hol lehullott, lóg a vakolat,
vidítja e szomorkás világot.
Így felhőknek látni a hézagokat,
néhol megmutat egy-egy virágot...
Párja festette azt a világot.

Nefelejcseket vakítón fehérre...
gurult a henger a meszelt falon.
Jó volt az illat, s jó volt élni benne.
Most csak foltok a szürke alapon.
Óriás árnyék ül görnyedt alakon.

Már túl sok a pernye, a kutácsért nyúl,
sámlira ül, kotor a tűztérben.
Jó lesz ez még... míg parázslik, újra gyúl.
Válogat a pislákoló fényben,
sok az emlék a doboz mélyében.

Csinos, kis csomag, rajta piros masni,
hogy szerette ez a levélpapírt.
Ilyenfélét ma már nem lehet kapni...
Lány és egy fiú, ha örült, ha sírt.
Egy kész regény, mit két szerelmes írt.

Átsimogatja, magához öleli.
Elment az asszony, előbb a gyerek.
Nincsen már senki... senki nem keresi.
Egy vén-mogorva, de árva öreg.
Mit érő élet... nem kell senkinek.

Meleg sem kell. Minek? Az ágyhoz ballag,
fájdalmát majd álma feledteti.
Vele sír az ágy, míg fordul a falnak,
ki nem hűlt szeretet... Majd elviszi,
mikor a jó Isten elengedi.

Emlékezés őseimre?

Ahogy vége, elmúlt az élet? már nincsen több akarat,
Egymás hiányát érezzük, de bízok, emlék megmarad.
Kedveseink, már nem hiányolnak, nem létezel?
Kedvesem, a hosszú utadon, fent, visszanézel?

Téged takar itt egy nagy síremlék halom,
De tudd, szívemben nem múlik a fájdalom!
Majd eljő az idő, összeölelkezünk egy fázós hajnalon?
És, ha megint együtt leszünk, akkor ott már semmi nem fáj nagyon.

Hogy hátha látlak, ott messze, igyekszem lábujjhegyre állni,
Nyakam is kinyújtom, de messze vagy, tégedet biz? nem látni?
Ahogy lépegetek, puha? tehát alulról rothad az avar,
Cipőm besüpped, de már benne kárt nem tesz, senkit már nem zavar.

Vecsés, 2015. január 2. ? Kustra Ferenc

A Nagy Háborúban

A repülősök a köd ellenére, parancsot kaptak felderítésre?
A zászlós, könyörögve nézett a kapitányra, de nem ment bevetésre.
Most Thélis még nem tartotta alkalmasnak ilyen időben repülésre.

Bevetésen, Neuville volt a pilóta, Berthier meg a társa.
A pilóta két éve volt már a repülő osztag oszlopos tagja.
Bevetések előtt izgatott volt, mint szülésnél a bába,
De soha sem közelítette meg a halál gondolata.

A német lövészárkok fölé értek, a köd és a föld között,
Egy sötétes, folyosó-szerű nyilasban, az ellenség fölött.
A gép, teljes sebességgel, csak belevetette magát,
Német gyalogosok csak nézték a távolodó farkát.
Olyan közel voltak a földhöz, hogy látták a lövészárkok belsejét,
És teljesen ki lehetett venni az árok-mellvédek reliefjét.

Legfeljebb tizenöt méter, gondolta Neuville, összeszorított foggal,
Bizonyára lőnek is ránk, meg talán ordítanak nekünk, teli torokkal.
A gyakorlott pilóta keze, azonban erősen fogta a kormányt,
A gép így határozottan tört előre, keverve a köd-állományt.

A pilóta még nem félt ajkát bevonta... köd ízetlen nedvessége,
Az ellenzőt is belepte a köd, vastag, harmatszerű sűrűsége.
A szél dühödten korbácsolta szabadon hagyott homlokát,
A gép meg maga előtt, csak hajtotta-tolta a köd falát.

Neuville, előkelő származása okán, nem akart lövészárokba menni,
Így ajánlották, bár nagyon veszélyes, de ha tetszik, próbáljon meg pilóta lenni.
Küzdelem tombolt az akaratereje és gyávasága között... Nem látta senki?

Ujjaival görcsösen markolta a magassági kormányt,
És a lövészárkok rendszere fölött, tartotta az irányt
Ahogy közeledtek a célhelyhez, a köd csak erősödött,
És csak alig látszott a lövészárkok rajza a föld fölött...

Berthier is izgult, egészen másért, bár már ő is két éve szolgált,
Félt, mint mindig, ha úgy vélte, hogy nem tudja ellátni a szolgálatát.

Végigrepülték a frontot, Soissons és Reims között,
De végül is nem láttak semmi jelentőst sem, köd mögött.
Így Berthier az ujjával, hazafelé irányt bökött.

A repülőtéren Thélis kapitány, fel és alá járkált hosszan,
Jean zászlós is ott várta a gépet, izgultak... egyre csak jobban.
A Veste felől, a ködvattától tompítva, mormogás hallatszott,
De a zászlós nem tudtam megkülönböztetni, szél fújt, vagy mást hallott.

A kétfedelű, hirtelen vált ki, megjelent a ködből,
Neuville mesterien tette le a széles ívből.
A hangárhoz gurult, a pilóta a kabinjából kiszállt.
Berthier meg mozdulatlanul ült tovább, semmit sem csinált.

A kapitány odament, megrázta, de a keze leesett?
Berthier egyenruhája a bal válla alatt volt tépett?
Rögtön kórházba bevitték, de útközben már nem lélegzett?

Neuville nem tudta megmondani, rájuk lőttek-e,
A motor és a szélzúgásba, ő nem hallott semmit se?

Vecsés, 2015. július 27. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.

Képzeletem?.

Nézem, rám tört éjszaka megtöri a képzeletem alkonyát
Sötétben, most mi sem oldja fel... sötétben a végtelen határt.
Éjszaka is mindenki tovább vívja ?állandón- saját harcát,
Az élet, mint sors alakítja a felettünk lévő hatalmát.

Csak ücsörgök a kertem padján, bámulok bármerre,
De nem látok semmit ebben a sötétben, semerre?
Vaksötét, mint óriáskígyó, ölel tekeregve.

Még kora délután itten torz lelkű, nagy és veszélyes vihar volt,
Mit lehetett vad, elszabadult dühéből eszetlenül kisrófolt.
A holnapra várt hangulatok, még távoliak emberi létben,
Holnap majd csak emlékszünk, visszagondolunk, mi volt itten ma délben.

A pad, amin ülök, már megszáradt, a levegő meg olyan frisses,
Így csak ücsörgök egyedül, meditálok, közben éj, oly? légies.
Gondolataim kavarognak, tolongnak, végül mind csillagdíszes.

Felhőket nem látok, sok-sok csillag villódzik, meg úgy hunyorog rám,
Szólnék közben, mostan bárkihez, de nincs itt senki, sem az én babám.
Stráfkocsi megy az úton, megzavarja csendem, zörög a makadám.

A sötét-zörgésben, bennem -lassacskán- minden feledésbe merül,
Fáradok, a lecsukódó tekintetem az ég felé szenderül.
Csillag csapat, feketésbe borul, tudatom semmibe penderül?

Elgondolkozok, hogy melyik csillagban melyik ősöm lakhat?
Sötétben ő sem lát, ha néz, engem sötétben nem pillanthat?
Szívesen beszélnék egy jót velük, mert bennük van a múlt és jövő,
És a nagy tudásuk elvesztésével, mit itt mitől leszünk dicső?
Nekem nem tetszik, hogy a sok bunkók mindent modernizálnak, mert ilyen nincs,
A régit primitívek átalakítják, mi marhaság, hogy ez lesz a kincs?

Halványan rám pislognak a csillagok,
Felhők már elmentek, a nagy vándorok?
Vihar zaja is elült már a távolban is,
Így már éledezik a még álmos remény is.

Most kellene egy jó kis vitapartner, kivel a témát jól kivesézhetnénk,
És talán együtt és egyetértve, a biztos eredőre pontot tehetnénk?
A világ ennek persze nem-igen kedvez, most is csak sötétségbe mehetnénk?

Nem kell azért tán? feladni, legalább mi ne tegyük!
Volt délután is vihar és nagyon ki is tolt velünk,
De lesz holnap újra reggel
És majd ébredünk reménnyel.

Vecsés, 2015. június 30. ? Kustra Ferenc