- A szívem remél, amíg csak dobban,
a jövőről a jót - csak valót szomjaz.
Álmodik rózsákat, tündérszép kertet,
tűzvörös szirmokat, féltve őrzött percet.

Napfényben lángoló, parázsló szemed,
ezeregy éjszakán - kitáruló szíved.
Szemednek tükrében a fénylő nap sugarát,
kezed érintését, ajkadnak mosolyát.

- A szívem remél, amíg csak dobban,
néha álmodik, hogy rajzolok a porban.
Rajzolom lépteim, miben nincsen lábnyom,
úgy járom utamat, hogy senki meg ne lásson.

Suttogom titkaim, s féltve őrizem,
megtört szívemen reményem tépkedem,
nélküled nincs semmim, én sem létezem,
nem dobban a szívem, elaludt édesen.

Mesélek egy szívről:
- Aluszik csendesen, álmodik, hogy él
- Tündérszép kerteket!

Mindig piti, senki emberektől
Függött sorsom. Nekem bizony ettől
Nem sikerült soha szabadulnom
Így mindig kísértett a rossz sorsom.

Alkoholisták voltak, én meg nem.
Így aztán választásom nem volt, sem
Jó kitörési lehetőségem,
Hogy kamatoztassam tehetségem.

Ez van, mert az idő nagy kerekét
Visszafordítani, vagy szellemét
Megváltoztatni most már nem lehet,
Így marad minden… bevégeztetett.

Budapest, 2000. július 4. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás

Mint haldokló vad, megtört tekintettel
Révedek… világra, hűlő lélekkel.
Nincs olyan, mi melegséget is adna,
Úgy tűnik, mintha életerőm fogyna.

Mitől lennék boldog, megelégedett
Ha az élet, keresztfára szegezett?
Vérem hullik, lassan mind, mind elcsöpög.
Nincs, ki alám tegyen edényt, mi köcsög.

Feltámadásban bízni, ez dőreség,
Hogy ki vagyok szegezve, ez vereség,
Pedig tömeg erős, leemelhetne,
Ha szószólójának volna érdeke.

Fura, hogy rám senki, sehol nem számít
És fura, hogy mily’ sok van, aki ámít,
Hogy ez mért van, azt tán már nem tudom meg.
A keresztfa a vég, csak ezt érem meg.

Budapest, 2000. május 28. –Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

Csak egyszer még, az idő végén,
szeretni úgy... szív mélyén.
Nem játékból, nem szokás szerint,
hanem úgy, hogy a lelkem is megpihen itt.

Az idő megy-, mikor nincs vége... Közben vágy a szív mélyébe.
Lélekút is fogy, pihenni kéne, nem lesz itt szokás, semmiféle.
*
Voltak már szavak, ígéretek,
és mind mögött üres tekintetek.
Mosoly, mi csak dísz volt az arcon,
és én újra hittem, - bíztam vakon.

Ígérgető szavak? Ezzel vannak tele szénapadlások... birkácskának.
Mosoly kiváltója vak bizalom, itt nem jó... csak az igaz bizalom.
*
Adtam magam, egész, tiszta szívvel,
de senki sem látott igaz tekintettel.
Volt, ki szeretett szépen szavakban,
de nem maradt ott, fájó bajomban.

Bizalmad nagyszerű... és hogy tiszta szívvel? Szép szavak, fájós reménységek?
Segítek majd fájós bajodban, összeakadó lesz mély tekintetünk, szívjóságban.
*
Már nem álmodom nagy csodákról,
sem forró nyarakról, sem virágos tavaszról.
Csak egy ölelésről, hol nem kell kételkednem,
egy szempárról, mi tükrözi a lelkem.

Álmodban legyenek még nagy csodák, telek és virágos tavaszkák...
Hozzájutsz még a "csak egy öleléshez" egy szempár lesz a léted...
*
Ez a vágyam, nem nagy, nem is új,
egy társ, ki a szívében hozzám simul.
Ha jönne még, ki tisztán szeretne,
megmutatná, mit jelent az: egyszer, de örökre.

Erős lesz még a vágyad, aki szeretve jön, így lesz még társ...
Lesz még simulás, létedben van, lesz még ki szer... és végtelenbe...


Siófok, 2025. május 15. ? Vecsés, 2025. május 16. -Gránicz Éva- írtam: a bokorrímeseket! A leoninusokat szerző-, és poétatársam Kustra Ferenc József írta.

/Ima/

Aki dalolsz a némaságban,
Tanítasz bennünket hangtalan,
Fény - értelemre vezess csendben,
Hogy léptem mindig jót reméljen.

Útjaimon hadd tanuljam meg,
Más céljában mi rejtezik meg.
A kezem legyen szelíd, nemes,
Érintése gyengéd és kegyes.

Nyelvem hadd szóljon tiszta hangon,
Lélekből, ne haragból, bántón.
Ne ítéljek senkit könnyelműen,
Engedd, hogy én csak figyeljek csöndben.

Ne hagyd, hogy fájdalmakat hagyjak,
Legyek forrása, napnak, dalnak.
És ha majd egyszer hazatérek csendben,
Helyettem tovább csak az Ének éljen.

Siófok, 2025. május 23. - Gránicz Éva - Írtam: Ausztrál őslakosok ima-éneke alapján.