Szófelhő » Rta » 194. oldal
Idő    Értékelés
Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál - ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy "Próbálja meg!" - választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője...
Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?
Szemetek nyissátok: hisz? ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja?
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
Huszonöt évemmel, magam is apaként
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!
Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.
Most már öreg vagyok. Kemény a természet.
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan,
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad:
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!

(A verset egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt idős férfi írta. Fordította: Barsi Boglárka)
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1981
Az
emberélet változékony,
olyan, mint a természet,
sík terepek, emelkedők,
lejtők, mezők, dzsungelek.

Vannak buckák, dombok, hegyek,
és jön még egy alagút,
meg kell mászni mindegyiket,
s utána jön sima út.

Ha
problémák és viharfelhők
tornyosulnak felettünk,
kuszaságból ki nem látszunk,
megoldást kell keresnünk.

Nehéz nap után jöhetnek
pozitív változások,
türelemmel, kitartással
jönnek a megoldások.

Gondtalan, könnyű napokkal
sivár lenne életünk,
szükség van kihívásokra,
így lesz ember belőlünk.
Beküldő: Schmidt Károly
Olvasták: 2669
Tűzön vizen át vigyázok rád bármi bánt, elestem te felvettél leugrottam elkeltél.
Felébredt az álomból, elejtették a zángorból.
Feldühödt erre-e borús bika, hátnem fellökte őt a galiba?
Sokszor volt már ilyen, de már nem bírta-e bika.
Ezért hát elindult felém a liga.
Elindultál te felém, szívem számon te lettél.
Megkérdeztem szabad-e, erre a válasz, persze.
Hát megtettem-e kérést, megcsókoltam elnézést.
Sokszor álmodtam már ilyen kapcsolatról.
De vajon tényleg valóság a mostani?
Meg is kérdeztem tőle, de hát a válasz mért ne?
Ha már megtetted-e cselekvést, mit vársz legyen csak enyelgés?
Beküldő: Gabulya Fatima
Olvasták: 1185
Szereted a testedet,
Őt minden nap táplálod,
kényezteted, babusgatod,
mindennel ellátod.

Étterembe hívod,
mindig vele vacsorázol,
ernyőt tartasz feje fölé,
ha esetleg ázol.

Adsz rá díszes kelméket,
mindig divatosakat,
büszkén hordja, viseli
ezeket a ruhákat.

Észre vetted, hogy Veled
mindig ott van valaki?
Aki folyton szomorú,
s magát egyedül érzi!

Nem kapott még törődést,
jó bánásmódot Tőled,
pedig a te hű barátod
az Egyetlen Lelked!

Ne rekeszd ki életedből,
ne gondolj csak a MA-ra,
még nem késő, hívd meg Őt is
egy Szeretet Vacsorára.
Beküldő: Schmidt Károly
Olvasták: 1242
Sétáltam a folyó parton, hol Veled jártam még,
most egyedül jöttem meggyőződjek,
hogy mily emléket idéz.
Leültem a kopott padra, hol fogtad a kezem,
oly szerelmesen súgtad, hogy nem engedsz el sosem.
Jártunk térdig érő fűben,
jártunk hóban és fagyban.
Most egyedül járom az utunkat,
a lehullott száraz avarban.
Lábam alatt megannyi emlék,
mi szívemet mardossa,
bár láthatnád Kedvesem a bevésett nevünket
hűen őrzi a pad.
Minden egyes száraz levél emléket őriz mirólunk,
hangtalan hullik alá, mégis a fülembe valamit súg.
Olyan mesét, mi valóság volt nem is tudja, látta más,
csak az öreg tölgy, ami ott áll a folyó túlpartján.
Levetette szép ruháját, ágai mint csupasz kar,
úgy nyújtja az ég felé, mintha csak imát mondana.
Lágy szellő lengedez, a hajamba is belekap.
Tündöklő kék tükrében, andalogni még,
nézem a lángvörös leveleket, amiket kerget a szél.
Hosszú úton végigmentem, s rád gondoltam én.
Minden fa és bokor, búcsút intett rég.
Mintha tudták volna hajdan,
nem látnak minket együtt már,
hogy egyedül sétálok tovább,
s azt, hogy szívem nagyon fáj.
Összesúgnak fák és bokrok.
Vérvörös falevél zizegve száll, mellettem földre hull,
elhalkult a nesz is már.
Csend! - Oly fájó és rideg!
Nyugovóra tér a nap!
Nem takarja szemem elől, a fák koronáin is átvillan.
Szürkület ül a tájra,sötétedik az ég alja.
Lassan ballagok a hosszú úton,
nyirkos pára szállt a padra.
Gondolatok járnak a fejemben,
miért nem lehetsz mellettem?
Lágy szellő érinti arcomat,
lelked a lelkem ölelve csókolja.
Megborzongok a gondolattól, ölelném a világot.
Ott lennél Te is Kedvesem, ölelő karomat kitárom.
- Nincs itt senki! - Nem is lehet!
- Messze vitte a szél a neved!
- Kiáltom, hátha hallod, de csak a zúgó szél
válaszát hallom!
- S azt, hogy ég áldjon Kedvesem!


Beküldő: Babicz Mária
Olvasták: 1753