Három szolgálati kutya, köszi, jól van,
Ha ők idegent látnak, nagy pofájuk van.
Etetem őket, igyekszem, és jól tartom,
Ha véletlen baj van, rájuk hagyatkozom.

No, de nem is ezt akartam elmesélni,
Inkább azt, hogy embert milyen öröm éri.
Máskor már írtam, hogy a Slampec igen fél,
Közelembe sem mer jönni, tán' rossznak vél.

Hosszú kitartásomnak lesz eredménye,
Szegény kutyuskának helyre áll a lelke.
Mostanában már egyre közelebb jött,
Velem szemben már nem ennyire csökött.

Ma már a többivel együtt, odajött,
Orrával kezembe beleböködött.
Hagyta, hogy egyszer simogassam fejét,
Bízom benne, most már használja eszét...

Vecsés, 1998. október 25. – Kustra Ferenc József

Toll-percegtető harcostársak…

Az élet szívja a vérem… tán’ míg elvérzek?
Örökké, vagy csak úgy, soká tart, hogy vétkezek?
A vérem az még biz' nekem kellene,
Törölni a vétkeimet… lehetne…

Erős hit a lélek masszív, esőálló alapja,
És ez belül fáradt lelkemben, eszemet kavarja,
A múltat, a jelent, a jót és rosszat, a várt jövőt,
Mint cselszövő próbálja előhozni... rejtőzködőt.

Mi, mikor fog megtörténni, mi lesz az, ami nagyon soká tart,
Még nem tudom, jövőt nem ismerem, de még taposom az avart.
Ó, Ti poéták, Ti toll percegtető harcostársak!
Olvasóink örömére, percegjenek a tollak…
Vélem, ha ezt tesszük, Istennek nagyon tetsző cselekedet...
De lélekkötelességünk is, pátyolgatni más lelkeket…

Vecsés, 2015. február 04. - Kustra Ferenc József

Feladjam, ne adjam? Ez itt a kérdés?
Sok a körülmény, mi legyen a döntés?
Tudok én dönteni jól és vagy rosszul,
Kérdés, hogy az élet mit ad válaszul.

Még áll a vár, de lassan lakatlan lesz.
A jövőmet várom, várom, hogy mi lesz?
Átcsap-e sorsrontó tragédiába
És mint senki, mehetek vakvilágba.

Ötven éves vagyok és újra kezdtem,
Próbálom sikeressé tenni éltem.
Az életben én csak rosszakat látok,
Rossz úgy behálóz mindent, mint a pókok.

Zeusz és a többiek! Haragusztok?
Tán mondanátok, miért haragszotok.
Mondjátok, én tán el vagyok átkozva?
Ki lehet oka, talán egy boszorka?

Kérlek, hogy vegyétek le már a rontást
És sújtsa inkább a rosszat, bárkit, mást.
Tudok sokat, ki ezt bőven érdemli,
Már legyen más, ki ezt tényleg érdemli.

Feladjam, nem adjam, ez itt a kérdés?
Bontsam le én a saját váram, no és?
Ötven évesen önként így dönteni,
Az magamat már örökre leírni.

Már küzdöttem eleget, tettem érte,
Hadd érjen be már a munkám gyümölcse.
Már lejárt a hét szűk esztendő plusz egy…
Engedjétek, mi jó, mi előre megy.

Már csak nem veszitek a lelketekre,
Egyel még több lesz a szegény, embere.
Mi ebben az élvezet, mi jó ebbe?
Ott ebből nincs mindenkinek elege?

Döntöttem, most még kérlek benneteket…
Megtagadtok? Tagadom léteteket.
Elég ebből! Mért vagyok senkiházi?
Tán ti tagadjátok azt, mi világi?

Ne csak csillantsátok felém a reményt,
Tegyetek végre, igazi engedményt.
Megígérem, még keményebben fogok
Dolgozni, mint ahogy én rászorulok.

Feladjam, ne adjam? Ez itt a kérdés?
Most már végleg kezetekben a döntés.
Élhetem tovább, mihaszna életem?
Előkerül, túloldali végletem…

Én meg fogom markolni a szerencsét,
Adjatok belőle, egy kis üvegcsét.
Kezdjétek el legalább csepegtetni,
A sok-sok csepp majd, elkezd megáradni.

Korpa közt hadd legyek én a búzaszem,
Mely cseppektől csírázik, szárba szökken.
Ebből lesz az aranysárga búzaföld,
Szakmám, az életet adó termőföld.

Nem csak rólam van szó, már másokról is,
Kérdezik, hogy boldogulunk? Mikor is?
Ennyiünket már mégse büntessetek,
Ez tán’ nem a legjobb élvezetetek.

Győzzön végre szakértelem és tudás,
Ez legyen a világ sora és nem más.
Fontoljátok végre, eljött a döntés:
Feladjam, ne adjam? Ez itt biz’ kérdés…

Budapest, 1998. július 4. – Kustra Ferenc József

Ügyetlenül evett,
és leette magát,
gyakorta megbotlott,
és néha bepisált.

Rossz volt a hallása,
és már alig látott.
Láttál-e már ilyen
rút kutyavilágot?

Felesége szidta,
vagy sírva menekült,
míg szegényke vakon
s süketen csak ült.

Egy öröme maradt,
hű és vén kutyája,
mely lábánál feküdt
és tovább is imádta.

Poharam, mindig csak félig volt teletöltve,
Soha nem sétáltam szerencsével karöltve.
De még nem adtam föl, bízok és reménykedem,
Meglátom, szerencsésebb lesz-e az életem.

Sokszor a küszöbön álltam... néztem befelé,
Sokszor álltam ott, de nem ülhettem tűz mellé.
Sokszor volt jó ötletem, mibe belefogtam,
Másoknak ez sikerült, én meg belebuktam.

Élet nekem, habzó, foszforeszkáló tenger,
Saját karmám nem hagyja, hogy lehessek ember.
Dobok és fuvolák zenéje fölöttem zeng.
Nekem meg itt lent csak villámlik, és az ég zeng.

Nem sírok, már minek, ez úgy sem segít semmin,
Tovább töröm magam, hogy túllépjek a semmin.
Csak azért is dolgozok egy rossz jóslat ellen,
Bízok, nagyon várom, hogy eltűnjön az ellen.

Gyál, 2005. november 2. – Kustra Ferenc József