Nem láncolhatod meg a szelet,
Nem zárhatod börtönbe a fényt,
Hiába emelsz falakat az égnek,
Az ember mindig keresi a reményt.
Mert ott, hol bilincs szorítja kezét,
Hol néma parancs uralja szavát,
Ott is őrzi szíve legmélyén
A szabadság örök lángját.
Szabadság, te ősi, szent akarat,
Te vagy a hajnal az éjszaka után,
Te vagy a hang, mely áttöri a csendet,
Te vagy a fény a börtön ablakán.
Te vagy a szívben dobbanó remény,
A gondolat, mit senki el nem vehet,
Te vagy az út, mely végtelenbe vezet,
S a lélek, mely többé nem remeg.
Voltak idők, mikor vér hullott a földre,
Mikor a könnyből folyóvá nőtt a bánat,
Mikor a nép ökölbe szorított kézzel
Követelte vissza elrabolt világát.
A zászlók alatt ezrek meneteltek,
S a félelem helyére bátorság költözött,
Mert egyetlen vágy dobogott bennük:
Hogy szabad legyen az, ki megszületett.
Nem minden börtön épül kőből,
Nem minden lánc kovácsolt vas,
Van, kit a félelem tart fogva,
S van, kit a saját múltja maraszt.
Van, ki mosolyog, mégis rab marad,
Mert nem meri követni álmait,
Pedig a legszűkebb cella az,
Hol az ember feladja vágyait.
Mit ér a gazdagság, ha nincs szabadság?
Mit ér a hatalom, ha félelem kísér?
Mit ér a szó, ha más mondja meg,
Hogy mit gondolj, s mit higgyél?
Mit ér az élet, ha csak létezel,
Ha minden reggel ugyanaz a fal?
Az ember nem azért született,
Hogy mások árnyékában éljen majd.
Szabadnak lenni nem azt jelenti,
Hogy bármit megtehetsz, amit akarsz,
Hanem hogy dönthetsz a saját utadról,
S vállalod azt is, amit választasz.
Hogy nem tiprod el a másik álmát,
Miközben a sajátod keresed,
Mert szabadság csak ott születhet,
Hol tisztelet őrzi az embereket.
Szabad az, ki kérdezni mer,
Ki nem hajt fejet minden szó előtt,
Ki akkor is igazat mond,
Ha ezért száz veszély fenyegeti őt.
Szabad az, ki nem árulja lelkét,
Nem adja el a becsületét,
Ki inkább járja a nehezebb utat,
Mint másoknak élje az életét.
Nézd csak a madarat az égen,
Mely szárnyát tárja a szél felett,
Nem kér engedélyt a felhőktől,
Csak követi a végtelent.
Nézd csak a folyót, mely utat talál,
Ha szikla állja is útját,
Mert minden akadály mögött
Új meder várja a szabadságát.
De mondd, mi lesz, ha elfelejtjük,
Hogy a szabadság nem magától él?
Ha hallgatunk, mikor kiáltani kell,
S félrenézünk, ha más szenved épp?
Ha hagyjuk, hogy a hazugság uralkodjon,
S az igazság némán földre hulljon,
Akkor a lánc már nem kívülről szorít,
Hanem bennünk kezd el összeforrni.
Nem kell mindig kardot emelni,
Nem kell mindig harcba indulni,
Néha elég egy őszinte mondat,
Egy kéz, mely mer másikhoz nyúlni.
Egy bátor tett, egy tiszta gondolat,
Egy ember, ki nemet mond a rosszra,
Mert a szabadság apró lépésekből
Épül fel újra és újra.
Szabadság kell a kimondott szónak,
Szabadság kell a gondolatnak,
Szabadság kell a hitnek, álomnak,
S a szívből fakadó akaratnak.
Szabadság kell minden embernek,
Nem csak annak, ki hangosan beszél,
Mert ahol csak egyetlen hang szabad,
Ott az egész világ rabként él.
Ne hidd, hogy a csend mindig béke,
Ne hidd, hogy a meghajlás erény,
Van, amikor az igazságért
Fel kell emelni a tekintetünk mélyén.
Van, amikor a hallgatás bűnné válik,
S a bátorság az egyetlen remény,
Mert aki mindig csak félve él,
Annak bilincs lesz minden reggelén.
Szabadság, te nem vagy ajándék,
Melyet egy kéz kegyesen átad,
Te vagy az ember legmélyebb joga,
Melyet nem törölhet el semmilyen hatalom.
Nem vagy kiváltság, nem vagy jutalom,
Nem birtokolhat egyetlen király,
Mert ahol ember él a földön,
Ott a szabadság joga is megáll.
Vannak, kik zászlót lengetnek érted,
S vannak, kik csendben halnak meg,
Vannak, kik nevüket sem hagyják ránk,
Mégis értünk áldozták életüket.
Lépteik nyoma bennünk tovább él,
Bár sírjuk fölött már fű terem,
Mert minden szabadon dobbanó szívben
Ott él egy darab a múltból, idelenn.
Ne hagyd, hogy más írja meg sorsod,
Ne engedd, hogy elvegyék a hangod,
Ne cseréld aprópénzre az álmod,
Ne add fel soha önmagad.
Mert lehet szűk az út előtted,
Lehet viharos még az ég,
De amíg a lelked szabad marad,
Addig nem győzött le a sötétség.
A szabadság néha fájdalom,
Néha magány és nehéz döntés,
Néha egyedül maradsz az úton,
Miközben körülötted mindenki elfordul.
De jobb egy igaz, szabad élet,
Mint ezer nap hazug nyugalom,
Mert a lélek nem arra született,
Hogy mások lábánál legyen otthon.
És ha egyszer majd megkérdezik tőled,
Mit jelentett számodra a szabadság,
Ne csak nagy szavakkal válaszolj,
Mutasd meg, hogyan éltél igazán.
Mutasd meg, hogy mertél szeretni,
Hogy mertél hinni és dönteni,
Hogy nem hagytad mások álmát
A saját félelmedbe temetni.
Mert szabadság az is, ha szeretsz,
Ha nem kell álarcot viselned,
Ha könnyedén kimondhatod, ki vagy,
S nem kell szégyellned a lelked.
Ha nem ítélnek meg a múltadért,
Ha nem büntetnek a hangod miatt,
Ha minden ember ember lehet,
És nem kell félnie a holnaptól.
Egyszer talán eljön az idő,
Mikor nem lesz szükség kiáltásra,
Mikor nem kell vérrel írni,
Hogy az embernek joga van a szabadságra.
Mikor a különbség nem választ szét,
S a béke nem csupán üres szó,
Mikor minden gyermek úgy nő fel,
Hogy a szabadság természetes való.
Addig azonban őrizd a lángot,
Mely benned ég és utat mutat,
Ne engedd, hogy kioltsa a félelem,
Ne engedd, hogy elnyelje a múltad.
Ha elesel, állj fel újra bátran,
Ha bezárnak, álmodj tovább,
Mert a szabadság ott kezdődik,
Hol az ember nem adja fel önmagát.
S ha egyszer majd elnémul minden,
Ha nem marad más, csak az ég,
Akkor is zúgjon benned a szó:
Szabadnak születtem, s szabad leszek még!
Mert nem a lánc, nem a fal, nem a fegyver
Mondja meg, meddig érhet a lélek,
Amíg az ember szívében él a szabadság,
Addig a világ sem lehet egészen sötét.
Nem zárhatod börtönbe a fényt,
Hiába emelsz falakat az égnek,
Az ember mindig keresi a reményt.
Mert ott, hol bilincs szorítja kezét,
Hol néma parancs uralja szavát,
Ott is őrzi szíve legmélyén
A szabadság örök lángját.
Szabadság, te ősi, szent akarat,
Te vagy a hajnal az éjszaka után,
Te vagy a hang, mely áttöri a csendet,
Te vagy a fény a börtön ablakán.
Te vagy a szívben dobbanó remény,
A gondolat, mit senki el nem vehet,
Te vagy az út, mely végtelenbe vezet,
S a lélek, mely többé nem remeg.
Voltak idők, mikor vér hullott a földre,
Mikor a könnyből folyóvá nőtt a bánat,
Mikor a nép ökölbe szorított kézzel
Követelte vissza elrabolt világát.
A zászlók alatt ezrek meneteltek,
S a félelem helyére bátorság költözött,
Mert egyetlen vágy dobogott bennük:
Hogy szabad legyen az, ki megszületett.
Nem minden börtön épül kőből,
Nem minden lánc kovácsolt vas,
Van, kit a félelem tart fogva,
S van, kit a saját múltja maraszt.
Van, ki mosolyog, mégis rab marad,
Mert nem meri követni álmait,
Pedig a legszűkebb cella az,
Hol az ember feladja vágyait.
Mit ér a gazdagság, ha nincs szabadság?
Mit ér a hatalom, ha félelem kísér?
Mit ér a szó, ha más mondja meg,
Hogy mit gondolj, s mit higgyél?
Mit ér az élet, ha csak létezel,
Ha minden reggel ugyanaz a fal?
Az ember nem azért született,
Hogy mások árnyékában éljen majd.
Szabadnak lenni nem azt jelenti,
Hogy bármit megtehetsz, amit akarsz,
Hanem hogy dönthetsz a saját utadról,
S vállalod azt is, amit választasz.
Hogy nem tiprod el a másik álmát,
Miközben a sajátod keresed,
Mert szabadság csak ott születhet,
Hol tisztelet őrzi az embereket.
Szabad az, ki kérdezni mer,
Ki nem hajt fejet minden szó előtt,
Ki akkor is igazat mond,
Ha ezért száz veszély fenyegeti őt.
Szabad az, ki nem árulja lelkét,
Nem adja el a becsületét,
Ki inkább járja a nehezebb utat,
Mint másoknak élje az életét.
Nézd csak a madarat az égen,
Mely szárnyát tárja a szél felett,
Nem kér engedélyt a felhőktől,
Csak követi a végtelent.
Nézd csak a folyót, mely utat talál,
Ha szikla állja is útját,
Mert minden akadály mögött
Új meder várja a szabadságát.
De mondd, mi lesz, ha elfelejtjük,
Hogy a szabadság nem magától él?
Ha hallgatunk, mikor kiáltani kell,
S félrenézünk, ha más szenved épp?
Ha hagyjuk, hogy a hazugság uralkodjon,
S az igazság némán földre hulljon,
Akkor a lánc már nem kívülről szorít,
Hanem bennünk kezd el összeforrni.
Nem kell mindig kardot emelni,
Nem kell mindig harcba indulni,
Néha elég egy őszinte mondat,
Egy kéz, mely mer másikhoz nyúlni.
Egy bátor tett, egy tiszta gondolat,
Egy ember, ki nemet mond a rosszra,
Mert a szabadság apró lépésekből
Épül fel újra és újra.
Szabadság kell a kimondott szónak,
Szabadság kell a gondolatnak,
Szabadság kell a hitnek, álomnak,
S a szívből fakadó akaratnak.
Szabadság kell minden embernek,
Nem csak annak, ki hangosan beszél,
Mert ahol csak egyetlen hang szabad,
Ott az egész világ rabként él.
Ne hidd, hogy a csend mindig béke,
Ne hidd, hogy a meghajlás erény,
Van, amikor az igazságért
Fel kell emelni a tekintetünk mélyén.
Van, amikor a hallgatás bűnné válik,
S a bátorság az egyetlen remény,
Mert aki mindig csak félve él,
Annak bilincs lesz minden reggelén.
Szabadság, te nem vagy ajándék,
Melyet egy kéz kegyesen átad,
Te vagy az ember legmélyebb joga,
Melyet nem törölhet el semmilyen hatalom.
Nem vagy kiváltság, nem vagy jutalom,
Nem birtokolhat egyetlen király,
Mert ahol ember él a földön,
Ott a szabadság joga is megáll.
Vannak, kik zászlót lengetnek érted,
S vannak, kik csendben halnak meg,
Vannak, kik nevüket sem hagyják ránk,
Mégis értünk áldozták életüket.
Lépteik nyoma bennünk tovább él,
Bár sírjuk fölött már fű terem,
Mert minden szabadon dobbanó szívben
Ott él egy darab a múltból, idelenn.
Ne hagyd, hogy más írja meg sorsod,
Ne engedd, hogy elvegyék a hangod,
Ne cseréld aprópénzre az álmod,
Ne add fel soha önmagad.
Mert lehet szűk az út előtted,
Lehet viharos még az ég,
De amíg a lelked szabad marad,
Addig nem győzött le a sötétség.
A szabadság néha fájdalom,
Néha magány és nehéz döntés,
Néha egyedül maradsz az úton,
Miközben körülötted mindenki elfordul.
De jobb egy igaz, szabad élet,
Mint ezer nap hazug nyugalom,
Mert a lélek nem arra született,
Hogy mások lábánál legyen otthon.
És ha egyszer majd megkérdezik tőled,
Mit jelentett számodra a szabadság,
Ne csak nagy szavakkal válaszolj,
Mutasd meg, hogyan éltél igazán.
Mutasd meg, hogy mertél szeretni,
Hogy mertél hinni és dönteni,
Hogy nem hagytad mások álmát
A saját félelmedbe temetni.
Mert szabadság az is, ha szeretsz,
Ha nem kell álarcot viselned,
Ha könnyedén kimondhatod, ki vagy,
S nem kell szégyellned a lelked.
Ha nem ítélnek meg a múltadért,
Ha nem büntetnek a hangod miatt,
Ha minden ember ember lehet,
És nem kell félnie a holnaptól.
Egyszer talán eljön az idő,
Mikor nem lesz szükség kiáltásra,
Mikor nem kell vérrel írni,
Hogy az embernek joga van a szabadságra.
Mikor a különbség nem választ szét,
S a béke nem csupán üres szó,
Mikor minden gyermek úgy nő fel,
Hogy a szabadság természetes való.
Addig azonban őrizd a lángot,
Mely benned ég és utat mutat,
Ne engedd, hogy kioltsa a félelem,
Ne engedd, hogy elnyelje a múltad.
Ha elesel, állj fel újra bátran,
Ha bezárnak, álmodj tovább,
Mert a szabadság ott kezdődik,
Hol az ember nem adja fel önmagát.
S ha egyszer majd elnémul minden,
Ha nem marad más, csak az ég,
Akkor is zúgjon benned a szó:
Szabadnak születtem, s szabad leszek még!
Mert nem a lánc, nem a fal, nem a fegyver
Mondja meg, meddig érhet a lélek,
Amíg az ember szívében él a szabadság,
Addig a világ sem lehet egészen sötét.
Hétköznapi pszichológia…
(Leoninus csokorban)
Mondják, ha valaminek vége, szükséges annak elengedése.
Ezt áhítják a pszichológusok, ki így már nem néma hallgatók!
Én meg gyakorlati pszichológista vagyok, tudok… de mást tudok!
Meg ki tudja, hogy a gyors halálára várva él még... mért engedné el szerettét még?
Bizony van oly', ki halált várja fölépül, mondhatjuk: -halál, időre- de, elévül.
Tehát lét bonyolultságba ne bonyolódjunk, me’ egy biztos, tudhatatlan a sorsunk.
Vicces, de halottasházban is ébredtek föl: Így nem tudjuk, élet nálunk is dőzsöl?
Azért hosszan szenvedni létben, nem élvezet... igy a halál lehetetlenségében…
Nyár meleg, január fagyos de, döglött medve bőrére inni… halál megjő ide?
A mélységes csönd miben sem segít, mert ez is sorsunk része… ’azt a cudar mindenit’!
Még élned kell, akkor tégy úgy, élj, bár lehet jó és rossz! Ha élet éled, mese nincs, élj!
Ha a fránya halál mégiscsak suhint -pont- feléd, már senki nem főzi le a kávéd…
*
(senrjon trió)
Élted lehet angyalok
Védelmezték, de halál a vég!
Volt szereteted?
Ha volt, az itt hagyottak
Haláláig, Te is tovább élsz…
Volt szereteted?
Volt benned szereteted?
Mert, akkor sokak emlékeznek…
Volt szereteted?
*
(Tíz szavas)
Halálodban nem az elengedésed fontos
Hanem ha szerettél… az alkonyos!
Vecsés, 2024. július 23. –Kustra Ferenc József- íródott pszichés tanulmányként a sorsút vége fényében… 50 évig voltam nyomozó, többet átéltem, tanultam, tudok… mint máshol egy egész falu…
(Leoninus csokorban)
Mondják, ha valaminek vége, szükséges annak elengedése.
Ezt áhítják a pszichológusok, ki így már nem néma hallgatók!
Én meg gyakorlati pszichológista vagyok, tudok… de mást tudok!
Meg ki tudja, hogy a gyors halálára várva él még... mért engedné el szerettét még?
Bizony van oly', ki halált várja fölépül, mondhatjuk: -halál, időre- de, elévül.
Tehát lét bonyolultságba ne bonyolódjunk, me’ egy biztos, tudhatatlan a sorsunk.
Vicces, de halottasházban is ébredtek föl: Így nem tudjuk, élet nálunk is dőzsöl?
Azért hosszan szenvedni létben, nem élvezet... igy a halál lehetetlenségében…
Nyár meleg, január fagyos de, döglött medve bőrére inni… halál megjő ide?
A mélységes csönd miben sem segít, mert ez is sorsunk része… ’azt a cudar mindenit’!
Még élned kell, akkor tégy úgy, élj, bár lehet jó és rossz! Ha élet éled, mese nincs, élj!
Ha a fránya halál mégiscsak suhint -pont- feléd, már senki nem főzi le a kávéd…
*
(senrjon trió)
Élted lehet angyalok
Védelmezték, de halál a vég!
Volt szereteted?
Ha volt, az itt hagyottak
Haláláig, Te is tovább élsz…
Volt szereteted?
Volt benned szereteted?
Mert, akkor sokak emlékeznek…
Volt szereteted?
*
(Tíz szavas)
Halálodban nem az elengedésed fontos
Hanem ha szerettél… az alkonyos!
Vecsés, 2024. július 23. –Kustra Ferenc József- íródott pszichés tanulmányként a sorsút vége fényében… 50 évig voltam nyomozó, többet átéltem, tanultam, tudok… mint máshol egy egész falu…
Fűben ülök, ez merengésem helye,
Árnyat vet rám a lombozat ereje.
Gondolatom siklik, ez fű teteje
Csend mellettem ül néma-mélán, lesben,
Mire véljem? Hallgatok, karót nyelten…
Nincsenek hangok, a fény meg sem moccan,
Semmi sem közelít… mindenhol ott van.
Felnézek a kék égre, a roppant messzeségbe,
Lehet, hogy jobb lenne ott lakni a nagy kékségbe?
Nem érzek én a lelkemben semmi rosszat,
Ezen még a nyugalom is gondolkozhat.
Az erdő széli fasoron kellene végigvonulni, talán,
Csend meg csendben követne, egészen halkan, csoszoghatna csupán.
Érzéseim nagyon lassan bontakoznak,
Lelkem bugyra mélyén, talán nyiladoznak.
Elgondolom, van helye védőburoknak?
Fájón lebénító a csendem,
Nyugalom, meg csak ural engem.
Ne így legyen! Nem engedhetem…
Ha lassan is de, felállni kéne már a nyugalomból,
Kitépni magamat a képmutató, hazug világból,
De a percek telnek, nem félek segítő kirántástól…
Fordul a Nap, suhanó árnyak kerülgetnek,
Sóhajtva, a csendemmel együtt körülvesznek…
Hol buknak vesztesek? Merre vannak győztesek?
Látom, itt majd szakadnak a lélekhúrok,
Mert a nyugalmam sem lehet oly' zárt burok…
Hallom, a csend sorvad… magam alatt kúszok?
Vecsés, 2016. február 3. – Kustra Ferenc József
Árnyat vet rám a lombozat ereje.
Gondolatom siklik, ez fű teteje
Csend mellettem ül néma-mélán, lesben,
Mire véljem? Hallgatok, karót nyelten…
Nincsenek hangok, a fény meg sem moccan,
Semmi sem közelít… mindenhol ott van.
Felnézek a kék égre, a roppant messzeségbe,
Lehet, hogy jobb lenne ott lakni a nagy kékségbe?
Nem érzek én a lelkemben semmi rosszat,
Ezen még a nyugalom is gondolkozhat.
Az erdő széli fasoron kellene végigvonulni, talán,
Csend meg csendben követne, egészen halkan, csoszoghatna csupán.
Érzéseim nagyon lassan bontakoznak,
Lelkem bugyra mélyén, talán nyiladoznak.
Elgondolom, van helye védőburoknak?
Fájón lebénító a csendem,
Nyugalom, meg csak ural engem.
Ne így legyen! Nem engedhetem…
Ha lassan is de, felállni kéne már a nyugalomból,
Kitépni magamat a képmutató, hazug világból,
De a percek telnek, nem félek segítő kirántástól…
Fordul a Nap, suhanó árnyak kerülgetnek,
Sóhajtva, a csendemmel együtt körülvesznek…
Hol buknak vesztesek? Merre vannak győztesek?
Látom, itt majd szakadnak a lélekhúrok,
Mert a nyugalmam sem lehet oly' zárt burok…
Hallom, a csend sorvad… magam alatt kúszok?
Vecsés, 2016. február 3. – Kustra Ferenc József
Hétköznapi pszichológia
(3 soros-zárttükrös)
Kevés idő van a nyugalomra, ami bennem él…
Nem nagyon szokott volt előjönni, tán' mit sem remél…
Kevés idő van a nyugalomra, ami bennem él…
*
(HIQ duó)
Pihenni
Jólesne sokat!
Nyugalom…
*
(Senrjú)
Világban
Sincsen nyugalom!
Akkor hol?
*
(senrjon)
Tudatom van elég sok,
De nyüzsgő világgal harcolok…
Több nyugalom kén’.
*
(10 szavas duó)
Zavar a hamis képek világa,
Meg a lét normálistól mássága.
Ahogy körbe nézek a világ romlik,
Kis nyugalmam magamba jól leomlik…
*
(Bokorrímes)
A világ olyan, mint amikor ideér a tél,
Az ember meg a drága fűtéstől igencsak fél…
Amikor aztán a hideg eluralja a létet,
Nem csoda, ha elveszti lelkében nyugalmi létet.
*
(Bokorrímes - ötszörös belsőrímes)
Roppantul vágyok én egy hamistalan s élhető világképre,
Roppantul vágyok én egy hamistalan, belső nyugalmi képre!
Roppantul vágyok én egy hamistalan, rosszaságtalan végre,
Roppantul vágyok én egy hamistalan, ó jó életre végre!
Vecsés, 2022. március 16. – Kustra Ferenc József- írtam: a „belső rágódásról”, ami mindenkiben benne van…
(3 soros-zárttükrös)
Kevés idő van a nyugalomra, ami bennem él…
Nem nagyon szokott volt előjönni, tán' mit sem remél…
Kevés idő van a nyugalomra, ami bennem él…
*
(HIQ duó)
Pihenni
Jólesne sokat!
Nyugalom…
*
(Senrjú)
Világban
Sincsen nyugalom!
Akkor hol?
*
(senrjon)
Tudatom van elég sok,
De nyüzsgő világgal harcolok…
Több nyugalom kén’.
*
(10 szavas duó)
Zavar a hamis képek világa,
Meg a lét normálistól mássága.
Ahogy körbe nézek a világ romlik,
Kis nyugalmam magamba jól leomlik…
*
(Bokorrímes)
A világ olyan, mint amikor ideér a tél,
Az ember meg a drága fűtéstől igencsak fél…
Amikor aztán a hideg eluralja a létet,
Nem csoda, ha elveszti lelkében nyugalmi létet.
*
(Bokorrímes - ötszörös belsőrímes)
Roppantul vágyok én egy hamistalan s élhető világképre,
Roppantul vágyok én egy hamistalan, belső nyugalmi képre!
Roppantul vágyok én egy hamistalan, rosszaságtalan végre,
Roppantul vágyok én egy hamistalan, ó jó életre végre!
Vecsés, 2022. március 16. – Kustra Ferenc József- írtam: a „belső rágódásról”, ami mindenkiben benne van…
Hétköznapi pszichológia
Kinek sorsa, hogy alakul, érdekes,
Ki tudja, élni vajh’ miért érdemes?
Persze ez a kérdés csak elméleti,
Pro és kontra válasz, csak hitvitai.
Nézzük az ember életét, mi adott;
Lét jelenti az ötven százalékot.
Ehhez ember, tanul, képezi magát,
Ez jelenti össz. harminc százalékát.
Marad még a százhoz húsz százalék,
Ez a szerencse, az életjáték.
Van, ki e tételt bőszen tagadja,
Ha nem ismeri fel, az ő baja.
Ez sajnos nem változtat a lényegen,
Biz’ minden így működik az életben.
Tudom ez csak filó kategória,
De életismeretből van alapja.
Szerencse: az általunk nem ismert,
(Mert ugyan honnan ismernénk mindent)
Események, általunk nem befolyásolható
Láncolata, mely életünkben meghatározó.
Sikerért, boldogságért mindent megteszünk,
De vajon, hogyan alakul az életünk?
Szerelmesek vajon összetalálkoznak?
Jó pár lesznek, ha majd összeházasodnak?
Feltehetjük magunknak a kérdéseket,
De bizony, évek adják a feleletet.
Kit, hogy s mire neveltek gyermekkorában,
Az előnye- hátránya házasságában.
Munkahely és hivatás, szintén csak lutri,
Előre nem tudni, melyik az igazi.
A kérdés, elfogadnak, elismernek-e?
Vagy az évek céltalanul csak telnek-e.
Sok a kérdés, jó lenne pontos válasz
És kérdés, hogy előre hogyan válassz!
Megtestesülése a szerencsének,
Ha mások akarnak jót életednek.
Hogy haladjunk, a szerencsét kutatjuk,
Miért van, kiknek szerencsés az útjuk?
Hogy kik, milyen csillagjegyben születtek,
Sikeresek hirdetik: kedvezettek.
Okos ember lehet szegény pária,
Buta lehet a gazdagság császára.
E mércét még nem találta fel senki,
De rossz, ha az ember úgy érzi, senki.
Mindhez szerencse is kell az életben
És talán benne is van a lényegben.
Lényeges, hogy megszülessünk, tanuljunk
És hasznos tevékenységet folytassunk.
Szerencsés, ki szerencsés az életben,
Ki sikert, sikerre halmoz létében.
Csodáljuk nagyszerű életüket,
Sajnálkozva éljük le miénket.
Budapest, 1997. május 2. - Kustra Ferenc József
Kinek sorsa, hogy alakul, érdekes,
Ki tudja, élni vajh’ miért érdemes?
Persze ez a kérdés csak elméleti,
Pro és kontra válasz, csak hitvitai.
Nézzük az ember életét, mi adott;
Lét jelenti az ötven százalékot.
Ehhez ember, tanul, képezi magát,
Ez jelenti össz. harminc százalékát.
Marad még a százhoz húsz százalék,
Ez a szerencse, az életjáték.
Van, ki e tételt bőszen tagadja,
Ha nem ismeri fel, az ő baja.
Ez sajnos nem változtat a lényegen,
Biz’ minden így működik az életben.
Tudom ez csak filó kategória,
De életismeretből van alapja.
Szerencse: az általunk nem ismert,
(Mert ugyan honnan ismernénk mindent)
Események, általunk nem befolyásolható
Láncolata, mely életünkben meghatározó.
Sikerért, boldogságért mindent megteszünk,
De vajon, hogyan alakul az életünk?
Szerelmesek vajon összetalálkoznak?
Jó pár lesznek, ha majd összeházasodnak?
Feltehetjük magunknak a kérdéseket,
De bizony, évek adják a feleletet.
Kit, hogy s mire neveltek gyermekkorában,
Az előnye- hátránya házasságában.
Munkahely és hivatás, szintén csak lutri,
Előre nem tudni, melyik az igazi.
A kérdés, elfogadnak, elismernek-e?
Vagy az évek céltalanul csak telnek-e.
Sok a kérdés, jó lenne pontos válasz
És kérdés, hogy előre hogyan válassz!
Megtestesülése a szerencsének,
Ha mások akarnak jót életednek.
Hogy haladjunk, a szerencsét kutatjuk,
Miért van, kiknek szerencsés az útjuk?
Hogy kik, milyen csillagjegyben születtek,
Sikeresek hirdetik: kedvezettek.
Okos ember lehet szegény pária,
Buta lehet a gazdagság császára.
E mércét még nem találta fel senki,
De rossz, ha az ember úgy érzi, senki.
Mindhez szerencse is kell az életben
És talán benne is van a lényegben.
Lényeges, hogy megszülessünk, tanuljunk
És hasznos tevékenységet folytassunk.
Szerencsés, ki szerencsés az életben,
Ki sikert, sikerre halmoz létében.
Csodáljuk nagyszerű életüket,
Sajnálkozva éljük le miénket.
Budapest, 1997. május 2. - Kustra Ferenc József

Értékelés 

