Pihenj csak. Itt leszek melletted,
s csöndesen őrzöm álmodat,
lágy takaróval betakarlak,
megsimítva az arcodat.
Ne félj. Ha rosszat álmodnál
elég egy sóhajtás nekem,
s messzire űzöm a rosszat,
amelytől riadt leszel.
Pihenj csak. Fáradt vagy. Látom.
Elárulja a két szemed.
Olyankor bágyadtan nézel,
szemed is elárul nekem.
Ne félj. Én itt leszek mindig,
s ha kell, virrasztok veled,
hűvös estéken, téli éjen
majd meleg takaród leszek.
Átölellek és magamhoz húzlak,
hogy érezzem milyen meleg
tested, amikor átölelve
békésen itt alszol velem.
Tudod, nekem csak az a fontos,
hogy mindig melletted legyek,
s megőrizzelek minden bajtól,
hiszen annyira féltelek.

Kaleidoszkóp a világ, mozdulok és már mást látok,
De ha leírom mit látok, rosszat talán nem csinálok.
Nem zavartan zavar ez a világ, hogy ne láss!
De ha ember akarsz maradni, Te csak áss, áss…

Ha csomagolópapírra lehetne írni,
Abból papírhajót lehetne hajtogatni,
Elúszva, tán’ elvinné az emlékem, messzi…

Sétálok a szobámba, padló reccsen és én fázom…
A reccsenés követ, én meg a ceruzámat rágom.
Ez a reccsenős nekem, unalmas éjszaka közepén
A sors akarata, egy sikítva megélt nap éjjelén?!

Ha már nincs nagy gondolat, az olyan, mint a sós vizek öble,
Üres, a só mindent kiirtott, pedig ez a tenger öle!

Csendre vagyok ítélve? Sorsom, vajh mit akar?
Lefekszem, párnám is, reccs… majd csend meg betakar.

Vecsés, 2015. február 14. – Kustra Ferenc József

Nincsen helyem e csillogó világban,
a tűző napban nem lelem helyem,
nem vakít el a színek sokasága,
bármilyen szép is, nem fontos nekem.

Lennék inkább csendes félhomályban
megbújva, hol rám talál a csend,
míg az alkony szárnyait kibontva,
hűs szellővel végigpermetez.

Nem kell más, csak nyugalom, és béke,
amelyben testem-lelkem megpihen,
néma csönd, mely oly nyugalmat áraszt,
s úgy simogat, mint a hűs selyem.

Nem szeretnék semmi mást, csak élni,
s messze tűnni olyan hirtelen,
mint a villám, amely egyet dörren,
s eltűnik a felhős ég felett.

Nem kell más, csak meghitt, meleg otthon,
ahol végre nyugalmat lelek,
s úgy tűnik el, mint a nyári villám
minden rossz, mely megtörtént velem.

Újra jó idő jár, fú a langy szél,
Lépte enyhén koppan ’mint ideér.
Emlékeinkből kibújik a jó,
Szép az emlék, másra úgysem jó.

Betöltöttem a negyvenkilencet,
Elővettem régi emlékeket.
Kezdek már én is nosztalgiázni,
A rossz emlékeket is szépnek látni.

Bízom, hogy csak a felénél járok,
Jövő évezredből sokat látok.
Inkább hosszan nosztalgiázzak,
Semhogy hosszú életről lemondjak.

Budapest, 1997. május 26. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.

Nem sírok, tovább már nincs erőm,
Érint még valaha, mi öröm?
Csak zúg, süvít, fúj élet szele,
Örökös vihar vagy lesz vége?

Nem elég a sikertelenség,
Bevágott cukor, mint betegség.
Mi végre büntet Isten, ha van?
A hét szűk esztendő tán’, hatvan?

Mindenki oly’, minek születik,
Meg még, aminek mások nézik.
Én vajon minek is születtem,
Élni sikertelen életem?

A jó élet, mi kiteljesedett,
Ha az ember boldog, elégedett.
Nekem eddig ez nem adatott meg,
Sikertelenséget, hogy éljem meg?

Hely hová születtem, vajha rossz,
Pedig más is ragadt rám, mint kosz.
Mások nem néznek valakinek,
Magam, hogy tartsam; főleg kinek?

Sorsát ember nem kerülheti,
Ez megadatott, ezt kell élni.
Én azért mégis csak bánkódóm,
Miért adatott, ily’ rossz sorsom?

Budapest, 1997. november 29. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.